Nem nehéz megállapítani a nap mint nap elhangzó kijelentések alapján, hogy egy ideje már nincs minden rendben a hatalmi koalíción belül. Ha csak a legújabbnak számító állítások között akarunk is szemezgetni, akkor is említést tehetünk a kormányon belüli fekete bárány keresgélésére vonatkozóról, mely az energetikai tárca vezetőjétől származik, vagy az oroszbarát és Európa-barát hozzáállás közötti viszályról szólóról, melyet maga a miniszterelnök fogalmazott meg. Közben továbbra sem múlik el egyetlen hét sem anélkül, hogy valaki a hatalmi koalícióhoz tartozó pártok tisztségviselői közül ne vetné fel a rendkívüli választások lehetőségét, még ha erről szóló mondatának második felében rögtön hozzá is teszi: nem ez lenne a legjobb megoldás, az állam jelenlegi helyzetét figyelembe véve. Mihal Ramacs újságírót, a Danas napilap korábbi főszerkesztőjét kértük fel a koalíción belüli viszonyok elemzésére.
Milyennek látja a kormánypártok jelenlegi kapcsolatát?
– Nem jó a kapcsolat közöttük. Nem tudom, meg lehet-e állapítani, amiről ilyenkor mindig beszélni szoktak: ki kezdte el e veszekedést. Nem is ez a lényeg, annyit elég elmondani, hogy a kormány átalakítását követően azt az ígéretet kapták a polgárok, hogy a hatalmi koalíción belül mindenki a saját munkájával lesz majd elfoglalva, melyet alaposabban és felelősségteljesebben fog végezni. Ez ma nem így van, s a nyilvánosság sem tudja megállapítani, ki dolgozik fokozottabban vagy kevésbé a másik ellen. A napilapokat látva azonban világos, hogy milyen helyzettel állunk szemben: állandónak számítanak a vádaskodások, a botrányok, melyek a verseci szőlőültetvényektől kezdve a bányák megnyitásáig minden elképzelhető témára kiterjednek, s ezekben minden alkalommal a kormány valamelyik tagja, vagy annak családja az érintett. Mivel ma már nem védekezhet senki sem azzal, hogy mindenért az előző hatalom a hibás, a kormányon belül próbálják egymásra hárítani a felelősséget. A Szerb Haladó Párt tagjai a minap arról beszéltek még, hogy a 2000 utáni helyzet miatt vagyunk ma ott, ahol vagyunk. Ez a mese azonban mára már idejétmúltnak számít, senkit sem érdekel mi volt 2000 után, az érdekli az embereket, hogy mi van ma. Mivel pedig ma nagyon kevés az eredmény, azt hiszem, a sárdobálás egyre fokozódni fog az idő múlásával, függetlenül attól, hogy jövő márciusban vagy 2015 márciusában írják-e majd ki a választásokat.
Lassan másfél éve tevékenykedik a jelenlegi kormány, igaz, ennek az időnek a jelentős részét a választásokról, a kormányátalakításokról szóló történetek határozták meg. Vannak-e mégis bizonyos eredményei az elmúlt periódusnak?
– A kormány legnagyobb sikere az, hogy az ellenőrzése alá vonta a médiumok többségét. Ennek köszönhető az, hogy hallani lehet eredményekről. Ha végigjárnák ugyanis Szerbia egészét, s megnéznék, milyen állapotban van a gazdaság, hogyan működik az egészségügy és az oktatásügy, akkor tényleg nem lenne milyen eredményről beszélni. Mivel azonban ellenőrzik a tévécsatornákat és a legnagyobb példányszámmal rendelkező napilapokat, lehetőségük van arra, hogy az egyes helyi szinteken elért apró sikereket felnagyítsák, s ekképp prezentálják azokat a nyilvánosság előtt, továbbá arra, hogy botrányokat gyártsanak, melyekkel megpróbálják elterelni a figyelmet a valóságról.
A kormány nagy eredményként tekint a koszovói választások sikeres lebonyolítására, s arra, hogy mégis megalakíthatják majd a szerb községek közösségét.
– Én ebben nem látok nagy sikert, nem látom azt sem, hogyan tud a gyakorlatban a kormány az ott élő szerbeknek segíteni. Ami most történt, az voltaképpen úgy foglalható össze, hogy győztek a szerb önkormányzatokban a Belgrádnak tetsző jelöltek. Ez viszont eddig is így volt. Az Ibartól északra mindig is azok voltak hatalmon, akiket Belgrád tisztségbe helyezett. Elismerem, hogy az Ibartól délre némileg változott a helyzet, de ennek a változásnak a pozitív hozadékát én csak abban tudom mérni, hogy mennyiben javít a választási győzelem majd az ott élők életszínvonalán. Vajdaságban is történtek helyi szintű hatalomváltások, s én nem látok semmilyen haladást ott, ahol ezek a folyamatok végbementek.
Az európai integrációk területén mekkora lépésnek számít mindaz, amit a kormány elért az elmúlt másfél évben?
– Ami ezt a kérdést illeti, valóban sikernek számít, hogy Európa elfogadta a kormány programját és hogy decemberben vagy januárban megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások.
A Déli Áramlat munkálatainak kezdete, s az azt kísérő üzenetek kapcsán váltak az eddiginél is meggyőzőbbé azok a vélemények, amelyek egy oroszbarát és egy Európa-barát áramlat összeütközését vélik felfedezni az államvezetésen belül, a kormányt és az államfőt is beleértve.
– A nyilvánosság jelentős részének meggyőződése az, hogy Nikolić és Dačić Oroszországhoz közel álló politikusok, ugyanakkor Vučić nyugatbarát politikát próbál folytatni, vitatott, hogy az Egyesült Államokhoz, vagy inkább Németországhoz köthető-e ez a politika. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az efféle vélemények gyakran éppen a kormányközeli forrásoktól érkeznek meghatározott céllal. Vagy azért, hogy javítsanak, vagy azért, hogy adott esetben rontsanak valakinek a népszerűségén. Tény azonban, hogy sem az elnök, sem a miniszterelnök nem jelentek meg a Déli Áramlat megnyitásának helyszínén, az államfő belgrádi hivatalából adott jelet a munkálatok kezdetére, ami szerintem sokat elmond arról, hisz-e a projektumban vagy sem.
A kormány megalakításakor és az azt követő néhány hónapban a korrupcióellenes harc határozta meg leginkább az új kabinetről alkotott képet. Most, bizonyos idő elteltével, egyszerű propagandának vagy valódi küzdelemnek tűnik mindez?
– Színdarabnak tűnik, amelyet a nyilvánosság számára rendeztek, s minél több idő múlik el, annál jobban meggyőződhetünk erről. Nem akarok lebecsülni egyetlen letartóztatást sem, de mind a mai napig nem indultak el valóban komoly eljárások, s az államnak nem sikerült sok esetben bizonyítania azt sem, hogy okkal tartóztatott le egyeseket. Meglehet, hogy mindehhez még több időre van szükség, de a színjáték-jellegét akkor sem fogja elveszíteni ez az egész akciósorozat. Mišković esetében láthattuk ennek példáját, aki ma már ismét szabadlábon van, s akinek a fogva tartását illetően helyt adott a panasznak az alkotmánybíróság is.
