Vuk Drašković, a Szerb Megújhodási Mozgalom elnöke a Danas belgrádi napilapban napvilágot látott szerzői szövegében Szerbia NATO-tagsága mellett érvelt. A biztonság, a fejlődés és a demokrácia szempontjából is az lenne a legbölcsebb, ha Szerbia az euroatlanti csatlakozás mellett döntene, fogalmazott Drašković, aki azzal is tisztában van, hogy az 1999-es bombázások miatt a szerbiai lakosság zöme nem nézné jó szemmel Szerbia csatlakozását. A felfogás, hogy a NATO egy bűnszövetkezet, amely elrabolta Szerbiától Koszovót, az egyház és a média által tizenöt éve megkezdett démonizálás következményeként alakult ki, hangsúlyozta Drašković, hozzátéve: ez a démonizációs folyamat már a NATO-bombázás előtt elkezdődött.
– A tragédiát megelőző napokban, időszakban az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság kormányának külpolitikáért felelős alelnöke voltam. Lévén az akkori legnagyobb és leginkább Nyugat-barát ellenzéki párt elnöke, kormányalelnökként elsősorban két feladatom volt: Koszovó megőrzése Szerbia részeként és egy NATO-bevetés elkerülése. A nemzetközi közösség, azaz ebben az esetben az USA, az EU és Oroszország képviselői a párizsi Rambouillet kastélyban mindkettőt megígérték. A szerb állam részeként Koszovó különleges státuszt élvezett volna. A különleges státusz valamelyest szűkebb jogkört határozott volna meg, mint amennyit a Z-4-es tervben a Krajinai Szerb Köztársaságnak ajánlottak. A nemzetközi közösség azt kérte, hogy átmenetileg – legfeljebb három évig – tegyük lehetővé a NATO számára a Koszovó területén való állomásozást, hogy leszerelhessék a Koszovói Felszabadítási Hadsereget és a szerb álkatonai alakulatokat. Slobodan Milošević azonban nemet mondott erre az ajánlatra. Hiába figyelmeztettem, hogy így megismétlődik a Krajinai Szerb Köztársaság tragédiája, nem hallgatott rám, sőt, úgy tűnt, még csak meg sem hallgatott. Meglepetésszerűen mintha a Jugoszláv Egyesült Baloldal vagy egy radikális beszélt volna helyette. Rá sem hederített a figyelmeztetésre, hogy ha nem fogadja el a felajánlott megállapodást, azzal Szerbiát a NATO-bombázásba taszítja. A koszovói albánok ellen irányuló terrort sem volt hajlandó megállítani. Mintha vágyott volna a NATO bombáira. Talán azt hitte, hogy ő, a démonizált „balkáni mészáros”, a bombák folytán hirtelen az áldozat szerepében tetszeleghet, és Szerbiát, amelyre az egész világ a Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát megtámadó agresszorként tekintett, egyszer csak dicsfény világítja meg. Azt hitte, hogy a NATO-bombák betemetik a volt Jugoszlávia harcmezein elszórt összes szerb bombát és puskagolyót. A NATO végül valóban bombákat szórt Szerbiára és Milošević, valamint udvartartása csakugyan győzelmet arattak, sötét győzelmet. Bár Koszovó és Milošević nélkül, Szerbia továbbra is Milošević fekete stratégiájának a következményeit nyögi. Szerbia immár tizenöt éve vár az ő Godot-jára, igaz, most már az EU felé fordulva. Akár el is kezdődhetnek a várva várt csatlakozási tárgyalások, az európai Godot akkor sem érkezik meg soha Szerbiába, sem a szerb vonat nem fut be a brüsszeli állomásra, mivel ez a vonat egyaránt halad Nyugat és Kelet irányába, vagyis nem halad semerre, sem Európa, sem Oroszország irányába. Az ilyen utazás nem más, mint végzetes tévelygés. Oroszországtól a NATO és az EU tagállamai választanak el bennünket, és még az Állambiztonság csapatai, a nosztalgiázó kommunisták és a pravoszláv fundamentalisták sem képesek szárnyakat ajándékozni az országnak, hogy elrepüljön a Kremlbe vagy a Volga és a Don folyókig. Keletre nem mehetünk, Brüsszel és Berlin pedig azt követeli Szerbiától, hogy tisztítsa meg saját Augeiasz istállóját, és dobja szemétbe a tragikus kilencvenes évek nemzetiszocialista rezsimjének örökségét. Az október 5-ei rendszerváltás óta – amikor egyedül a piramis csúcsát sikerült ledönteni, maga a piramis és szellemisége továbbra is áll – soha senkiben nem volt politikai erő vagy akarat arra, hogy kitisztítsa azt a bizonyos istállót. Szerbia számára egyedül a NATO-tagság jelenthet megoldást. Csak ezzel érhet véget az ország tévelygése, és kezdődhet meg mindannak a kitisztítása, amit a civilizált országokban szemétre dobnak. A NATO a politikai biztonság záloga, nélküle sem a külföldi, sem a belföldi beruházók nincsenek biztonságban – fogalmazott írásában Drašković.
