A második világháborúban, a magyar hadseregben szolgált 33 bácsgyulafalvi magyar honvéd emlékére helyeztek el márványtáblát a helyi plébániatemplomban. A táblán annak a 33 helybéli férfinak a neve olvasható, akik közül végül csak hárman tértek haza. Az emlékhely a magyar Külügyminisztérium támogatásával jött létre, leleplezésekor szentmisét is tartottak az elveszettek emlékére. Ez az első emlékhely az egész Délvidéken, amely a világháborúban részt vett honvédek neve és emléke előtt tiszteleg. A megemlékezésről a sajtó is beszámolt, tehát nyilvános volt, sőt, azon részt vett Magyarország belgrádi nagykövetségének tanácsosa is, aki az anyaország nevében helyezte el koszorúját.
A hír nem mai és nem tegnapi, mindez lassan már három hete történt. Az eseményről szóló tudósítás nem tér ki semmilyen mellékes, zavaró körülményre, és utólag sem értesülhettünk olyasmiről, hogy a történtek bármilyen feszültséget, bonyodalmat, netán incidenst váltottak volna ki akár helyi, akár politikai körökben, joggal feltételezhető tehát, hogy az emlékhelyavatás problémamentesen, alapvetően békésen zajlott le. Egy három hetes hír, amely köré nem tapad semmilyen botrány és nincs semmi új fejlemény – joggal kérdezheti tehát a kedves olvasó, akkor most miért kell erre visszatérni?
A sértés szándéka nélkül: a tapasztalatlanabb olvasó. A tapasztaltabb, és mondjuk jó emlékezőtehetséggel megáldott olvasó tudja: itt épp az a hír, hogy nincs hír. Ugyanez megfogalmazható másként, kérdés formájában is: vajon elképzelhető, hogy ez a hír így, ebben a formájában megjelenik, mondjuk hetven évvel ezelőtt? És tovább: ötven, harminc, húsz évvel ezelőtt? És végül: akár tíz évvel ezelőtt?
Ha a kilenc évvel ezelőtt, épp a Magyar Szó által megszervezett első honvédtalálkozó körül kialakult (nyugodtan mondhatni: országos) politikai és sajtóhisztériát összehasonlítjuk ezzel a jelenlegi hírt övező csendes fogadtatással, akkor ebből akár pozitív tanulságokat is levonhatunk. Valami megváltozott Szerbiában az elmúlt egy évtized során. Nem nagyon (hol van még Szerbia attól, amit Magyarország már a világháború ideje alatt megtett az újvidéki razzia kapcsán: hogy hadbíróság elé állítsa saját katonáit és tisztjeit, akik emberiség elleni bűncselekményeket követtek el), nem radikálisan, inkább csak csendesen, szinte észrevétlenül, de Szerbia talán egy fokkal toleránsabb lett. Talán a két szomszédos ország elnökeinek közös bejelentése kellett ehhez, mely szerint idén már együtt fognak fejet hajtani a háború áldozatainak emléke előtt, talán épp a hírhedt honvédtalálkozó okozta botrány törte át az előítéletek és berögződések láthatatlan falát, de a legvalószínűbb, hogy a szerb közvéleményben is – saját keserű tapasztalatai folytán – beért a felismerés: bármelyik oldalon áll, a katona is csupán egy áldozat. A másik pozitív változás pedig épp az anyaország részéről figyelhető meg, amely – az egy évtizeddel ezelőtti honvédtalálkozóval ellentétben – már sokkal bátrabban és öntudatosabban, egyrészt anyagi támogatásával, másrészt az eseményen való személyes jelenlétével meri felvállalni saját múltját és történelmét.
A 2004-ben, a Magyar Szóban megtartott honvédtalálkozó körüli fejleményeket kommentáló cikk a következő mondatokkal zárul: „Mi volt a célja a honvédtalálkozó megszervezésének? – tehető fel a kérdés. A válasz ezerféleképpen megfogalmazható. Ezek egyike így is hangozhat: A cél az, hogy a jövő újságjában egy semmilyen botrányt, indulatot és feszültséget ki nem váltó, hétköznapi, száraz, és szinte unalmas hír legyen a következő:
Honvédtalálkozót tartottak.”
Lehet, hogy itt még mindig nem tartunk. De – a történések bizonyítják – 2013-ra eljutottunk oda, hogy „hétköznapi, száraz, és szinte unalmas” hír a következő: márványtáblát avattak a honvédek emlékére.
