Egyre bizonyosabbnak tűnik a hatalmi koalíció tagjai által adott legújabb nyilatkozatok alapján, hogy az uniós csatlakozási tárgyalások dátumának kijelöléséről szóló brüsszeli döntést követően változások várnak Ivica Dačić kabinetjére. A kérdés egyelőre az, hogy visszafogott változásokról, vagyis kormányátalakításról beszélhetünk-e majd csupán, vagy a legdrasztikusabb és egyben legköltségesebb lépés elé, a rendkívüli parlamenti választások kiírása elé nézünk. A kormánytagok egyelőre, legalábbis a nyilvánosság előtt, igyekeznek nem belemélyedni a kérdés megvitatásába, s a hónapok óta témát jelentő kormányátalakításról is csupán az Európai Unió Tanácsának a döntését követően lesznek hajlandóak beszélni. Mihal Ramacs politikai elemzőt, a Danas napilap volt főszerkesztőjét beszélgetésünk elején arról kérdeztük, melyik forgatókönyvet tartja reálisabbnak a hatalmi koalíción belüli viszonyok tükrében.
– Kormányátalakításra számítok. Senkinek sem áll igazán érdekében választásokat kiírni, a kisebb koalíciós partnerek tartanak is az esetleges szavazás eredményétől, a haladóknak meg van akkora hatalmuk, hogy semmi szükségük sincsen még egy miniszteri posztra.
n Az elmúlt időszakban szemtanúi lehettünk a Szerb Haladó Párt választási sikereinek egyes helyi önkormányzatokban, a legutóbb Zimonyban arattak elsöprő győzelmet megszerezve a szavazatok több mint felét. Elég oknak számítanak-e a helyi önkormányzati sikerek ahhoz, hogy a köztársasági szintre vonatkozóan is következtetéseket vonjunk le?
– Az SZHP a legerősebb párt, ehhez kétség nem fér. Nem olyan erős azonban, mint amilyennek a zimonyi példa mutatja. Itt ugyanis a választópolgárok kevesebb mint negyven százaléka ment ki szavazni. Ez annyit jelent, hogy a haladóknak sikerült motiválniuk a szavazótáborukat, míg a többi pártnak kevésbé vagy egyáltalán nem sikerült ugyanez. A Demokrata Párt Zimonyban a szavazatok kevesebb, mint tíz százalékát szerezte meg, ez azonban nem azt jelenti, hogy ennyire alacsony a támogatottsága, hanem azt, hogy nem tudta motiválni a szimpatizánsait. Ugyanakkor a pártnak tudnia kellene azt, hogy ezek az emberek nem várnak majd a végtelenségig arra, hogy a DP megváltozzon, szabadon választhatnak a politikai pártok piacán. Zimonyt azonban semmiképp sem tartom reális képnek, csupán annyiban, hogy rámutat a haladók fölényére és az ellenzék gyengeségére.
Rég volt már arra példa Szerbiában, hogy egyetlen párt önállóan kormányt tudjon alakítani. Ha a haladók eléggé népszerűek lennének a soron következő választásokon ahhoz, hogy ezt megtegyék, azt pozitív vagy negatív végkifejletként értelmezhetnénk?
– Nagyon negatív lenne, ilyesmi Slobodan Milošević idejében volt utoljára, s akkor sem tartott sokáig. Talán emlékeznek még rá néhányan, hogy 1994-ben már Miloševićnek is koalíciós partnerre volt szüksége, a teljesen periferiális szerepet betöltő Új Demokrácia párt néhány képviselője is kellett a hatalomhoz. A teljhatalom teljesen el is ront mindent, s még a legjobb párt – ha egyáltalán létezik ilyen – sem jó akkor, ha abszolút hatalmat szerez magának. Káderproblémákról is beszélhetünk, egyik pártnak sincs olyan csapata, hogy minden helyre a legjobb személyt nevezze ki. Másfelől a vezetőség ellenőrzése is lehetetlenné válna.
Tartanunk kell-e attól, hogy egy másik haladó pártot, egy másik Aleksandar Vučićot ismernénk meg akkor, ha ez a teljhatalom megvalósulna?
– Azt hiszem, a tavaly májusi európai irányú fordulatot követően már nem térhet vissza a korábbi pozíciókra. Egyrészt a szavazók sem tudnának könnyen elviselni egy újabb váltást – a korábbit sem tudták elviselni sokan –, másrészt pedig Vučić már jelentős mértékben európai politikusként, reformpártiként, korrupcióellenes politikusként definiálta magát. Más kérdés, hogy mindennek mekkora a valóságtartalma. Kötve hiszem, hogy ezek után egy harmadik utat választana.
Rasim Ljajić kormányalelnök szerint ma már nincsenek akadályok a politika színterén, s mindegyik párt koalícióra tud lépni a másikkal. Valóban ez lenne a helyzet?
– Én már két-három évvel ezelőtt megírtam a Danasban, hogy egy nap semmi különös sem lesz abban, ha Čedomir Jovanović Aleksandar Vučićtyal vagy Tomislav Nikolićtyal működik majd együtt a hatalom valamely szintjén. Helyi önkormányzati szinten nincs is ebben semmi különös, ott nem a párthovatartozás a fontos, hanem az, hogy a helyi kérdéseket megoldja valaki. Személy szerint szeretném, ha köztársasági szinten is létrejönnének a választásokat követően ilyen „természetellenes” koalíciók. Biztos vagyok benne, hogy minderre sor is kerül majd, talán már a legközelebbi szavazás után. Sokszor a szükség, sokszor az érdek tereli ebbe az irányba a dolgokat.
Nem tartja viszont problematikusnak azt, hogy ekképp még inkább elhalványulnak az amúgy sem világos választóvonalak a jobboldali, baloldali és középen elhelyezkedő pártok között?
– Ez igaz, ma sem világos, hogy melyik párt hova tartozik pontosan, így például nehéz lenne besorolni a szocialistákat, vagy a haladó pártot, amelyik radikális korában szélsőjobboldalnak számított, ma pedig jobbközép pártnak, mégis baloldali programelemekkel rendelkezik, hiszen szociális egyensúlyról, igazságosságról beszél. Egyszerűen nincsenek világosan besorolható pártjaink, s nem lehet megmondani, hogy mikor láthatunk vagy láthatunk-e valaha is e tekintetben tisztább képet.
