Szerbia és Magyarország kapcsolatában sorsfordító, történelmi jelentőségű pillanat következett be: hét évtizednyi várakozás után a második világháborúban ellentétes oldalon álló felek végre szembe tudtak nézni egymással, bocsánatot tudtak kérni azokért a bűntettekért, melyeket nemzettársaik követtek el ártatlan emberekkel szemben, s tovább tudtak lépni a jövőbe nézve a jelenleginél is szorosabb, barátibb kapcsolatok reményében – ezek a gondolatok, megállapítások olvashatók ki arról a csúrogi közös főhajtásról, melyen Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő rótta le kegyeletét a világháború alatt és az azt követő megtorlások során elesett áldozatoknak szentelt műemlékeknél. Mindketten történelmi jelentőségű, erős szimbólumrendszerrel rendelkező napnak, eseménynek nevezték a szerdait.
A köztársasági, tartományi és helyi tisztségviselők, egyházi méltóságok, magyarországi politikusok jelenlétében megtartott csúrogi megemlékezés az „1944-45-ben ártatlanul halt magyar áldozatok emlékére” emelt, újonnan elkészült emlékparknál kezdődött, ahol a két államfő egyszerre rótta le kegyeletét, megkoszorúzva az emlékművet, miután msgr. dr. Pénzes János szabadkai megyés püspök tartott gyászszertartást a kivégzettek lelki üdvéért. Az ezer-kétezer személyt számláló tömeg együtt énekelte a szertartás kezdetén a Ments meg engem, Uram éneket, s együtt imádkozott és könyörgött a szertartáson az elesett áldozatokért és hozzátartozóik békességéért. A két államfő útja ezt követően a razzia áldozatainak emlékét őrző Topalov-raktárhoz vezetett, ahol az Irinej Bulović pravoszláv bácskai püspök vezette gyászszertartást követően szintén mindketten koszorút helyeztek el. Beszédeiket a Csúrog központjában lévő Úr mennybemenetele templom előtti téren tartották meg.
TANULNI KELL A MÚLTBÓL
Tomislav Nikolić szerb elnök a két nép történelmi múltjának közös pontjaira emlékeztetett, azokra az eseményekre, időszakokra, amikor magyarok és a szerbek sorsa összefonódott, s az egymás melletti létet a közös erővel folytatott küzdelmek, eredmények is jellemezték.
– Amennyire tőletek függ, minden emberrel békében legyetek – áll közös szentírásunk rómaiakhoz intézett levelében. E tanulság igen tömören fogalmazza meg évszázadok bölcsességét, melyet mérhetetlen nagy számú ártatlan áldozat neve támaszt alá az emberi faj története során. Ebből, és csaknem ezer éves közös történelmünkből okulva mondhatjuk el, hogy a magyarok és a szerbek felelősséggel tartoznak egymásnak azért, hogy jelenüket és jövőjüket a békés együttélés, a megértés és a keresztényi szeretet legnemesebb hagyományai szerint építsék ki. A két szomszédos nép és állam múltja számos kihívást, háborúk viharát élte át földrajzilag stratégiai fontosságú helyzete révén, a civilizációs útvonalak sajátos kereszteződésén. Legtöbbször egymás segítői voltak ezen kihívások során, voltak azonban olyan helyzetek is, amikor szembekerültek egymással, s ezek mind nagy számú áldozatot követeltek. Államaikat erősítve, a középkortól a modern korig haladva, számos társadalmi tevékenységben – kultúrában, oktatásban, művészetben – értek el a magyarok és a szerbek együttesen kimagasló eredményeket – fogalmazott Nikolić, visszatekintve a két nép közötti első kapcsolatokra a XIII. században, majd az oszmán–török erők ellen folytatott közös harcokra és a későbbi művészeti-művelődési-oktatási szálakra a váltakozó történelmi időszakokban.
A két nép történelmi kapcsolatainak tragikus eseményei – mint mondta – a két világháború idejéhez köthetők, melyek alatt ártatlan civileket végeztek ki, településeket és kulturális örökségek egész sorát rombolták le.
– A háborús eseményeket történelmi figyelmeztetésként kell értelmeznünk, mely még ma is a békés együttélésre, egymás megértésére int bennünket. Nemzetiségi és vallási hovatartozásra, nemre, életkorra való tekintet nélkül minden áldozat megérdemli, hogy emlékezzünk rá, s hogy megóvjuk a feledéstől. A civilizációs öntudat jele minden egyes virág, melyet az elhunytak vesztőhelyénél hagyunk, minden egyes kézfogás, mely a megbékélést szolgálja. Ne feledjük: ahogyan minden áldozatnak, úgy minden bűnösnek is vezetékneve és neve van. A térség történelmének objektív szemléletéről tanúskodik az, ha felelősségérzettel tekintünk a múlt történéseire, s arra, hogy a jövőben lehetővé tegyük a békés együttélést. A múltat megváltoztatni nem lehet, de tanulni, okulni lehet belőle. Az okok és következmények felismerése, az egyéni felelősségek megállapítása e nemzedék feladata – húzta alá.
Nikolić hozzátette: – Szerbia elkötelezett aziránt, hogy jelenét és jövőjét a szabadságra, egyenjogúságra, az emberi jogok védelmére és a jószomszédi kapcsolatok kialakítására építse. A Magyarország és Szerbia közötti, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokat a régió stabilitása szempontjából is lényegesnek nevezte, s a történelmi megbékélés kapcsán reményét fejezte ki, hogy ezek a kapcsolatok még intenzívebbé válhatnak, s új fejezetet nyithatnak a két állam történelmi együttműködésében.
TESTVÉRKÉNT TEKINTÜNK EGYMÁSRA
Áder János beszédében a mögöttünk hagyott időszakra emlékezett:
– Akik a múltnak emléket állítanak, azok a jövőre gondolnak. Akik a bűnt bűnnek nevezik, azok az erkölcsös életet szolgálják. Akik kimondják az igazságot, azokat a gondviselés is a kegyelmébe fogadja. Ahol most állunk, emberek haltak meg. Haláluk embertelen tettek, indulatok helyrehozhatatlan, visszavonhatatlan következménye volt. Hét évtizede vér folyt Csúrog utcáin, meggyalázott nők vére, idős és fiatal férfiak vére, gyermekek és csecsemők vére. Magyar és szerb emberek haltak meg. Ártatlan szerbek 1942-ben, és ártatlan magyarok 1944-1945 telén. Ártatlan magyaroké, mert voltak, akik úgy vélték, az ő nemzetük ártatlan áldozataiért egy másik nemzet ártatlan áldozatainak vérét kell kiontani. Ami 44-45 telén itt és a környező magyar településeken történt, az egy tömeges bosszúhadjárat része volt, véres bosszú azért, amit más magyar emberek követtek el ártatlan szerb emberek ellen, néhány évvel korábban. Ez a bosszú bűnben fogant, erkölcstelen volt, mint ahogyan bűnben fogant és erkölcstelen volt minden egyes ártatlan szerb élet kioltása is. A világ erkölcsi rendje borul fel, ha nem értjük meg, hogy csak a bűnösök megbüntetése lehet erkölcsös cselekedet. Önmagunk és az utánunk következő nemzedék ellen vétenénk akkor, ha nem értenénk meg, hogy az ártatlanok elpusztításánál nem létezik bűnösebb tett.
Áder meggyőződésének adott hangot, hogy hét évtizeddel ezelőtt nemcsak az ártatlanul kivégzettek halálsikolyai értek fel az égig, hanem a világ erkölcsi rendje is kisiklott.
– Hetven évet kellett várnunk ahhoz, hogy egymás szemébe nézve kimondhassuk: a bűnnek nincs származása, nemzeti hovatartozása. Nincsenek bűnös népek, csak bűnös tettek, indulatok, emberek. Az áldozatok esetében sem az a legfontosabb, hogy szerbek voltak-e vagy magyarok, hanem az, hogy egytől egyig ártatlanok voltak. Ha isten most ránk néz, azt látja, hogy az ártatlan szerb és magyar áldozatok lelkei mind velünk vannak. Lélekben öleljük magunkhoz őket, hiszen mindannyian a mi testvéreink voltak. Mondjuk el nekik: semmilyen közösséget nem vállalunk a bűnnel. Mondjuk el nekik, hogy ha visszaforgathatnánk az idő kerekét, semmilyen teret nem adnánk az őket elpusztító erőknek. Mondjuk el nekik, hogy mi, ma élők, testvéreinkként gyászoljuk őket, mert mi, szerbek és magyarok, testvérként tekintünk egymásra. A mai napon egymás felé fordulunk, egymás szemébe nézünk és kimondjuk: nem mindegy, hogy mit hagyunk örökségül, milyen emléket ápolunk. A kudarcok és sérelmek indulatoktól súlyos örökségét nem örökíthetjük tovább, csakis a kölcsönös tiszteletét és az igazságét – hangsúlyozta a magyar államfő.
A két államfő közös főhajtása, mint mondta, azt üzeni minden magyarnak és szerbnek, hogy a ma élőknek van erejük szembenézni a múlttal, az igazsággal.
– Ami a mai napon itt, Csúrogon történik, nem pusztán közös múltunk egyik hetven éve lezáratlan, fájdalmas fejezetének nemzeteinkhez és országainkhoz méltó elrendezését jelenti. A mai napon nemcsak fejet hajtunk az egymás áldozatainak emelt emlékművek előtt, és lélekben nemcsak sok ezer áldozatnak adunk végtisztességet. A mai nap ennél is sokkal fontosabb. Ma a világ huszadik században kibillent erkölcsi rendjéből helyreállítunk valamit, ami mindannyiunk számára fontos érték – húzta alá Áder János, s hozzátette, hogy e dátumot aranybetűkkel jegyzik majd a két ország kapcsolatait taglaló történelemkönyvek.
|
„Reméljük, lezárul egy fejezet” – Egy katartikus élményekkel teli nap végén vagyunk. Amikor erre a napra készültünk, tudtuk, hogy felejthetetlen lesz, de hogy ilyen megrázó pillanatokkal teli élménysor lesz, azt gondolom, hogy senki közülünk nem tudta. Ez a mai nap azért is fontos, mert plusz sújt ad a vajdasági magyar közösségnek. Ma azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk azokra, akik azért fizettek az életükkel, mert a magyar közösség tagjai voltak, és emlékezzünk azokra, akik az elmúlt hét évtizedben a rájuk való emlékezést megtartották, erkölcsi kötelezettségként építették fel bennünk generációról generációra az emlékezés kötelességtudását – mondta el Pásztor István tegnap Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban megtartott irodalmi-zenés alkalmi műsor előtt. Áder János az emlékműsor előtti beszédében kiemelte, a vajdasági magyar közösség régóta várta ezt a napot, és köszönetet mondott azoknak, akik sokat tettek azért, hogy minderre a mai napon sor kerülhessen. – Biztos, hogy minden kiemelés önkényes, de hadd emeljem ki három személy nevét azok közül, akik fontos szerepet játszottak abban, hogy idáig eljutottunk. Matuska Márton kezdte el ezt a kérdést feltárni, és sokat tett azért, hogy ez a kérdés ne vesszen el a múlt homályában. Teleki Júlia szintén állhatatosan dolgozott azért, hogy az emlékezéshez emléket is állítsanak, Pásztor Istvánnal pedig már akkor beszéltünk erről a kérdésről amikor a legelső elnöki találkozóra készültünk. Reméljük, hogy tényleg sikerült lezárni ezt a fejezetet, a történelemnek ezt a hetven éve nyitva álló fejezetét, és reméljük, hogy az emlékmű háborítatlan marad, és újra és újra lehetőséget kínál arra, hogy leróhassák kegyeletüket és emlékezhessenek mindazok, akik szeretnék ezt megtenni – hallottuk a köztársasági elnöktől. |
