Mondta a férj, aki megnézte a performanszot, amiben a felesége is részt vett harmadmagával. Saghmeister Laura műtermében három nő merte megmutatni az életet, ahogy ők látják és megélik... Az emberi kapcsolatokat, azok fontosságát és a nőiesség megélését annak minden szépségével és nehézségével együtt. A meghívóban az áll: „Munkánkat közös női, kamasz- és leánykori múltunk inspirálta, melyben egészen a mai napig erősen dobog az akkor megteremtett barátságok szíve-lelke, benne emberek, városok, színek, háborúk, határtalan határok, érzelmek, állapotok, halálok, új életek... Bemutatkozásunk alatt igyekszünk hűek maradni mindahhoz, amink VAN, amit az eddigi életünkkel megteremtettünk, és célunk, hogy ezt tiszta szívvel, alázattal megosszuk veletek TÉRBEN és IDŐBEN.” Varga Heni mozgásművész, Sagmeister Laura festőművész és Romhányi Laura, aki volt már lány, barátnő, feleség, anya, szerető, ápolónő, sofőr, szakács, takarítónő, asszony... Ők hárman mutatták be azt a csaknem negyvenperces performanszot, ami után, a vastapsot követően úgy jöhettünk ki a műteremből, hogy éreztük, kaptunk valamit.
Elsősorban élményt és biztatást a bátorságra, bizonyságot arról, hogy időnként mindenkinek vannak kételyei és kétségei önmagát, de a világot érintően is, ami sokszor mutatja a fájdalmas és csúnya arcát, hol ilyen, hol olyan, akadályokkal és néha üvöltéssel is tarkított, de a megtett útra visszanézve akadnak örömök, amikért azt mondja az ember a végén, megérte, akárhogy is fájt. Volt szerencsém egyedül is megnézni a készülő, jórészt improvizáción alapuló előadást hónapokkal ezelőtt. Meghívtak. A negyedik nő, aki azóta elment a boldogságot keresni, ő hívott el azzal, hogy meg akarnak mutatni valamit. Akkor ott a döbbenettől először alig tudtam megszólalni, a sajnálattól kezdve a síráson át a felszabadult örömig sokfajta érzés végigzongorázott rajtam. Nem is értettem, miért vagyok ott, és mi az, amit látok, csak éreztem. Éreztem, hogy nekem is szól, és nem is biztos, hogy az a lényeg, hogy minden mozzanatot értelmezni tudjak, és a mögöttes tartalmat is lássam, értsem, hanem csak hagyjam, hadd váltsanak ki érzéseket, hadd szabadítsanak fel. Most újranézve észrevettem, kibővítették, de más is lett az egész, kimaradt a kedvenc Pilinszky-versrészletem, mégis ugyanarról szólt, nőhöz a szövetség, férfihoz a magyarázat jegyében. Az én olvasatomban. A létezés művészetének hármas egybefonódásaként jött létre, ők így mondták. És elhangzott az is, amit megnyugtatásként mantráz magának az ember, amikor már megbékél Isten akaratával.
Minden úgy jó, ahogy van. A három Nőt kérdeztem erről és az előadásról, ők vajon mit akartak közölni, jól értettem-e mindent. Jó az, ha rávilágítanak dolgokra. Nem azért, mert érthetetlen lett volna, hanem azért, mert érdekeltek a háttér- és nem háttérinformációk. Ők maguk, ők hárman. A három, külsőre teljesen különböző nő.
Tényleg minden úgy jó, ahogy van?
S. Laura: Abban a pillanatban igen, amikor van. Aztán megyünk tovább…
Biztos, hogy mi itt mindannyian mást és más fogadtunk be belőle, de ti mit akartatok elsősorban mutatni?
Heni: Nekem nagyon fontos volt, hogy megéljem azt kettőjükkel, hogy nélkülük nem létezem. Hogy éltetnek, változtatnak, ami az éltetés és az élet egyik alappillére, és hogy számíthatok rájuk, nem vagyok egyedül.
Pedig a végén mindig egyedül maradunk. Sőt, útközben is sokszor, de ami biztos, hogy egyedül jövünk, egyedül távozunk.
Heni: Természetesen, de van egy út, és azt az utat bejárni csakis úgy lehet, ha bízom abban, hogy én járom az utam…
Heni szerepelt a legtöbbet, mintha köré épült volna minden, a többiek mellékszereplők voltak?
S. Laura:
– Nem… Lehet, hogy ebben a pillanatban így tűnt, de magában az egész folyamatban abszolút úgy éreztem, hogy mindannyian egyenrangúan benne vagyunk. Most a mozgáson volt a hangsúly, mivel ez a pillanat arról szólt, de a folyamatban, amiben ez az egész született, szerintem mindenkinek megvolt a maga szerepe. Ebben a kontextusban Heni vitte a hátán az egészet, ám az előzmény az, hogy hónapokon keresztül együtt voltunk és alakítottuk ki a történetünket.
Akkor nem kizárólag a végeredmény volt a fontos…
S. Laura: Ugyanolyan súlya van, mint az egész folyamatnak. De ez a több hónapos együtt létezés egy olyan tapasztalat, amit eddig még nem éltem meg.
Milyen hatások értek közben?
S. Laura: A képeken látszik, mert ezek közben születtek. Befolyásolta az egész életemet ez a fél év, míg ez történt. Biztos, hogy más lett volna az életem enélkül.
Nőként a nőről, az egész életről vagy csak egy szegmensről akartatok képet adni?
R. Laura: Minden benne volt, mindannyian mást képviselünk. Mind a hárman más lelkiállapotban vagyunk vagy voltunk menet közben. A nő mindenféle szemszögből, szempontból és mindenféle lelkiállapotból megmutatkozott. Mindegyikünk hozzátette a sajátját. És mindannyian fejlődésen mentünk keresztül. Nekem érdekes volt átlépni a komfortzónán, hétköznapi emberként megérezni, hogy milyen az, amikor érzed a másikat a színpadon, szinte a gondolatát is látod. Ez a szoros együttműködés nagyon sokban befolyásolta az életemet pozitív irányba.
Na jó, de hogy jön össze három nő és ötli ki, hogy létrehoz valamit, amiből ez sül ki?
S. Laura: Konkrétan nem emlékszem a pillanatra.
R. Laura: Dolgoztunk a szőlőben… (nevet), és nálunk a munka is mindig buli.
Csak Heni és Sagmeister Laura ismerték korábbról egymást.
S. Laura: Mi Henivel szerettünk volna együtt dolgozni, csak még nem tudtuk, miként. Bár egyszer már volt közös munkánk, de annak nem volt ilyen hosszú és mély folyamata…
Heni: Az utóbbi pár évben az zsong a fejemben, a lelkemben és a szívemben, hogy mennyire fontos a megélt idő azzal, akit ismerek, és hogy ezt a megélt időt hogyan tudom megosztani azzal, akit még nem, hogy tisztában legyen azzal, aki még nem élte meg ezt az időt, hogy milyen jó, ha van barátság, kapcsolat, amit ápolni kell. A másik dolog pedig, hogy mekkora kincs, hogyha teremtünk egy kapcsolatot. Sagmeister Laurát huszon-egynéhány éve, míg Romhányi Laurát most ismertem meg, és van egy személy, aki már nincs közöttünk, aki minket összerakott. Nekem nagyon elementárisan él az alkotóművészetemben és a mindennapi életemben Szemerédi Virág, aki gyermekkori barátnőm volt. Együtt kezdtük a szakmánkat, de úgy hozta az élet, hogy nem együtt folytattuk, Sagmeister Laurának viszont nagyon fontos barátnője lett Virág, ő egy kapocs. Én ezekben a történetekben: az életben hiszek, és úgy érzem, hogy ha mondanivalónknak kell lennie alkotóművészként, akkor én ezt szeretném most kidoboltatni a világnak: mennyire fontos mindaz, amim van, és ami mindenképp kell, az a kapcsolat. Ezt szeretném megosztani, hadd érezzék az emberek, hogy ennél nagyobb emberi erő – hogy aztán alkossunk és életet adjunk – nincs.
Az improvizáció engem gyakran meglep, most is, amikor Heni kiabálta, hogy: Hol a Bütyök? Heni, neked tényleg hiányzott a Bütyök?
Heni: Persze! Személyesen hívtuk meg a vendégeket, közülük ő vissza is jelzett, hogy jön. Minden pillanat fontos volt számomra ebben a munkában, hogy itt legyek, és most legyek itt. És mindenki, aki körülöttem van, fontos.
A performansz alatt Laura Henire festett, a másik Laura az arcát simogatta, támogatták egymást, ahogy tudták, hogy a létezés hármasából aztán mindannyian részesüljünk. A levéltáska Heni fején Napóleont juttatta eszébe a férfiaknak, nekünk, nőknek talán mást, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyáltalán gondolkodásra serkentett, miközben a magányból rángatott ki egyeseket. Legközelebb a Nyári Mozi Színházi Közösség munkaterén, Kelebián lesz látható a trió, július 25-én 18 órakor, és mivel a performansz olyan dolog, amibe be is lehet kapcsolódni, ha Heni elfelejtené, valaki szóljon majd be neki, hogy a Pilinszky-verset, amit ő tud a legszebben mondani, el ne felejtse!
