A fenti mondást mindannyian ismerjük. Lelkünk mélyén ugyan tudjuk, hogy nem igaz, de többségünk mégis sok mindent megtesz azért, hogy divatos legyen. Ősidők óta.
Az ember alapvető szükségletei közé tartozik a táplálkozás, a lakóhely, és nem utolsósorban a ruházkodás: védelmi, azonosító és dekoratív szerepet játszanak az ember életében.
Öltözködésünket saját ízlésvilágunk határozza meg, amire sok tényező hat: élő divatirányzatok, nemi azonosságunk, társadalmi helyzetünk, időjárási tényezők, s persze pénztárcánk telítettsége is. Egy biztos: megjelenésünkkel kommunikálunk a környezetünk felé, és mielőtt megszólalnánk, már egy képet közvetítünk magunkról. Öltözködésünk, önkifejezésünk eszköze, mutathatja valamilyen csoporthoz, kultúrához való tartozásunkat is. Viseletünk megközelítő képet ad értékrendünkről, viselkedési normáinkról, anyagi helyzetünkről. Persze a képlet nem ilyen egyszerű, az ítéletalkotás függ az elbíráló személyétől is.
Motoszkált bennem, hogy végiggondoljam, s néhány gondolattal leírjam röviden, hová jutottunk Ádám és Éva fügefalevelétől? Az egyiptomiak lenge öltözéket viseltek, felső testüket csak a rangosabbak takarták. A görögök, rómaiak gazdagon redőzött ruhákat hordtak. Díszítésük, hosszuk társadalmi helyzetet jelzett. A középkori nők egymáson két öltözéket viseltek. A férfiak alapöltözete, a tunika, hossza változó volt. A magyarok tipikus viseletét nehéz rekonstruálni. Kevés írásos dokumentum, ábrázolás maradt fenn, s a textilek a sírokban elporladtak. Valószínűsíthetően az alsóruhát buggyos nadrággal, s lábszárközépig, térdig érő kaftánnal egészítették ki. A gótika korában megjelentek a szabó céhek, így a XIV. századtól már testre szabott ruhákról, nyújtott formákról és változatos színekről regélnek a dokumentumok. Eltért egymástól a női és a férfi viselet. A női ruha két részből szabottá vált, köpeny helyett bő ujjú kabátot hordtak. A férfiak alsóruhája ing hosszúságú lett, és harisnyanadrág tartozott hozzá. A reneszánszot már a hétköznapok ünnepnapoktól való megkülönböztetése jellemezte. A női viselet alapja továbbra is a két ruha volt, de kivágták, uszállyal bővítették, hajtották, szalagozták. A férfiak rövid zekét, harisnyát hordtak, melynek sajátságos kiegészítője volt a „szeméremkupak”. Hadd idézzek a kort jellemző néhány dokumentumból.
Egy 1476-ban írt forrás szerint Beatrix királyné a koronázáson „…vörös bársonyruhát viselt, a ruha ujjak olasz divat szerint, kivágottak voltak, kibontott hajában két értékes, csaknem gömbölyű igazgyöngy ragyogott.” (P. Eschenloer: Nápolyi Beatrix utazása, 1476) A továbbiakban egy lakomán: „A király cobollyal prémezett sárga atlasz ruhát, a királyné pedig szintén cobollyal díszített és arannyal átszőtt vörös ruhát viselt.”
Bretagne-i Anna francia királyné fegyverhírnökének tollából Candele-i Anna, II. Ulászló feleségének és a királynak öltözékéről 1502-ben az alábbi sorok születtek: „A felséges hölgy arannyal átszőtt és cobollyal prémezett fehér szatenruhát viselt… A király arannyal átszőtt karmazsin bársonyruhát és viola színű kalapot viselt.”
A barokk és a rokokó korában díszek halmozása, a két részből való szabás a jellemző, a női viseletben jelentős szerepet kapott a fűző. A férfiak öltözködése nőiessé vált. Spanyolhonban, Hollandiában dívott az óriási húzott, fehér gallérok néha malomkerék nagyságot elérő divatja. Örök emlékem marad, amikor évekkel ezelőtt Zoób Kati, híres divattervezőnőnk a Szépművészeti Múzeumban lenyűgöző előadást tartott az ilyen viseletet ábrázoló festmények előtt: hogyan készítették, tisztították ezeket a sem színükben, sem formájukban nem praktikus viseleteket.
A 19. század empire stílusa a nőknél a mell alatti szabást, s újból a krinolin divatját hozta magával. Egy megdöbbentő divattörténeti adatot olvastam: egy gyár a 19. század közepén kilenc és fél millió darab abroncsot szállított megrendelőinek a szoknyákhoz. A ruhadarab viselete amellett, hogy kényelmetlen volt, sajátos járási technikát követelt meg, és kisebb helyiségben többen nem fértek el a méretei miatt. A titokban dohányzó hölgyeknél esetenként halált is okozott, mivel a szoknyarész sok anyagból készült, s a hirtelen hát mögé dugott cigaretta lángra lobbantotta a fidreket-fodrokat. A férfiak ekkor már hosszú pantallót és zubbonyt viseltek. Az idők folyamán a magyar uraknál kialakult a mente és a dolmány viselete. Az utóbbit állítólag a török kaftánból magyarították, gazdag paszomány díszítéssel, s megrövidítve.
A nők ekkor bő szoknyát, halcsontos derekat viseltek. Abban az időben a divat kissé lassabban érkezett meg hozzánk, mint manapság. A magyar asszonyok a párizsi divat hatására lassan kezdték kivágatni a ruhák nyakát. Apor Péter, aki „Erdélynek régi alázatos idejében való gazdagságáról és mostani kevély, cifra felfordult állapotáról” írt jeles és megszívlelendő dolgokat, így kesereg a régi divatot visszasírván: „Nem bocsátották úgy zsibvásárra a csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok.” A szecesszió stílusa az aszimmetriát valósította meg az öltözködésben.
(Folytatjuk)
