Járásunkat, tartásunkat befolyásolja, milyen lábbelit hordunk. Színes a kialakulásuk története. A frizurák, szakállak, bajuszok is sokat változtak a divattörténet szerint.
A cipők kialakulásának néhány részletét áttekintettük az előző részben. Most folytassuk még néhány jellemzővel, cipőkiállítások bemutatásával. A cipődivat is változik, de bizonyos darabjai örökek, és a nemzeti identitás, területi hovatartozás kifejezői. A fapapucsról a hollandok jutnak eszünkbe, az orrán pomponos cipőről a görögök, a mokaszinról az indiánok. Észak-Amerikában járva több múzeumban csodálhattam meg az őslakos kultúra emlékeit. A mokaszinok egyszerűsége, praktikus volta, némelyikük csodálatos kikészítettsége, díszítése az emberi alkotókészség szép dokumentuma. A cipőbemutatók közül számomra kiemelkedő volt a torontói Bata Cipő Múzeum gyűjteményes kiállítása. Thomas Bata, aki 1876-ban született, világhírűvé vált cégét az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó morva vidéken alapította. A család nyolc generáción átívelő, háromszáz évnyi cipészhagyományt őrzött. Az alapító halála után örököse a második világháború előtt áttette székhelyét Kanadába. A kelet-ontariói Batawában találták meg a gyártáshoz, kereskedéshez szükséges optimális feltételeket. A sikeres közép-európai vállalkozóról elnevezett kiállítás hihetetlen gazdag anyaggal mutatja be a cipők történetét, a lábbelidivat hullámzó vagy körkörösnek is nevezhető változását. Az említett kiállításon híres színésznők, színészek, énekesek lábbelijei is ott sorakoznak a vitrinekben. Néhány név: Elisabeth Taylor, Robert Redford, Pierce Brosnan, John Lennon. Taylor ezüstszínű pántokból tervezett szandálja igencsak magas sarkú. Redford férfias varrottas csizmája mellett Brosnan elegáns félcipői feketéllenek. A Beatles együttes legendás tagjának, Lennonnak háromnegyedes, mokaszinhoz hasonló viselete divatot teremtett a maga idejében.
A másik kedvenc múzeumom – bár nagyságában nem vetekedhet az előbbivel – a spoletói textil- és öltözetkiállítás. Vitrinjeiben gondosan restaurált régi kiegészítők sorakoznak, köztük mívesen hímzett papucsok, cipők.
Lábbelik sokféle anyagból készültek, az emberi leleményesség felhasználta a környezetében találtakat. Gyékényből, sásból, bőrből, állati szőrből, textilből és – a szintetikus anyagok korát éljük – műanyagból, autógumiból is. Ázsiában járva a műanyag papucsok feltétlen uralma tűnik szembe. Első ázsiai utam során fejcsóválva néztem: itt mindenki műanyagban jár? No, amikor nyakunkba szakadt az első igazi monszuneső, rögtön megértettem, miért. A „mintha dézsából öntötték volna” nem elég erős kifejezés arra, amit átéltünk. Szó szerint pillanatok alatt bőrig áztunk, így be kellett látnom, hogy a műanyag papucs „monszunkompatibilis”.
A lábról térjünk át a fejre. Egészen pontosan az emberi fej természetes szőrzetére.
Régi források szerint a magyarok a hajzatot igen sokra tartották, vélhetően hosszú hajjal érkeztek hazánkba. A lovagkort a fürtözött, vállig érő haj jellemezte, a rövid haj férfiatlanságra utalt, ellentétben a görög és a római szoborábrázolásokkal. A 16–17. század a parókák korát hozta. A török megszállás a borotvált fej divatját honosította meg. „Különös ellentét volt akkor Nyugot és Kelet-Európa ízlése között. Kelet fejét megberetválta, s nagy szakállt hagyott; míg Nyugot szakállát levetette, s haját még parókával is lombosítá” – idézi Kővári László tanulmányában. A 18. század kezdetén feltűnik a férfiaknál a porozott, copfba font haj. A szakáll és a bajusz divatja is változott koronként. A fáma szerint minél jobban nyomta valami nemzetünk szívét, a férfiak annál hosszabb szakállat növesztettek. Az elmaradhatatlan bajusz pedig a „még a szépségosztásnál elkésettek arczának is bizonyos férfiasságot kölcsönöz”. A fiatalok általában nem viseltek szakállt, házasságkötés után azonban igen, jelezve a felelősség vállalását.
Régen – mint ahogy a női és a férfi ruhaviselet sem – a haj formálása sem igen különbözött nemenként. Nagy változást hozott azonban az idők múlása. A reneszánszban például már szép hajkölteményeket láthatunk a festményeken. Ennek gyönyörű példáját fényképezhettem le az olasz Olajfák hegye kolostorban, Signorelli ábrázolásában. S idézzünk egy magyar példát. Egy 1658-ban lezajlott udvari bálról szóltak a sorok: „…a nevendék úrhölgy feje be volt fedezve szép nagy hajával, mely szépen egybe lévén szedve, feje hátulsó részén nagyobb, magasabb kontyot alkotott…, e felett koszorú volt…, mely koszorúk vagy természetes virágból vannak, vagy drágán vannak kivarrva drágakövekből vagy gyöngyökből…” A rokokó kora magával hozta a parókák divatját. A hatalmas fehér alkotmányok színtelenné tették az arcot, ezért kialakult az igen erős arcfestés divatja: pirosítót használtak, a szemöldököt kihúzták, s időnként még a fizimiskán végigfutó ereket is kirajzolták kékkel. Erzsébet királyné csodálatos dús hajából fonatos kompozíciót formáltak, amit ünnepélyes alkalmakkor drágakövekkel ékesítettek. Ennek rekonstrukciója volt látható a Gödöllői Királyi Kastélyban, az „Erzsébet királyné újraálmodott ruhái” című kiállításon.
A 19–20. század nagy változást hozott a hajdivatban: a rövid haj, a bubi, a dauerolt frizura, a tupírozott hajak, a sassoon vágás, a borotvált fejek nőknél is, az extravagáns formák…, s a hajfestésben megjelenő, visszafogottnak éppen nem nevezhető színek kavalkádja jellemző. Csak ajánlani tudom: találjuk meg a nekünk legjobban megfelelőt!
(Folytatjuk)
