Járásunkat, tartásunkat befolyásolja, milyen lábbelit hordunk. Színes a kialakulásuk története.
Az évezredek során hordott különféle lábbelik kivitelezésük anyagával, színükkel, díszítményükkel – egyáltalán meglétükkel – sokszor árulkodtak viselőjük koráról, családi állapotáról és természetesen vagyoni helyzetéről. Ne feledjük, igen sokáig jártunk mezítláb! Mostani talpunk már nem tudná elviselni azokat a szúrásokat, vágásokat, dörzsöléseket, amiket eleink semmibe vettek, vígan gyalogolva keresztül a számunkra legyőzhetetlennek tűnő akadályokon. Az éghajlat, a növényzet befolyásolta a mezítlábasság teljes vagy átmeneti állapotát. A fotózás megjelenésével dokumentumok állnak rendelkezésre arról, hogy a felöltözöttséghez is hozzátartozhatott, még a városi emberek esetében is. Sajátos példákat tudtam meg egy kiállításon arra, hogy az éghajlat nem minden esetben meghatározó: a tűzföldi indiánok testüket prémekbe burkolják, de lábuk szabad. Ugyanígy a Japán északi Hokkaido szigetén élő ainuké is. A mezítelen lábbal való járásnak persze vannak vallási vonatkozásai is. Az alázat, a főhajtás kifejezője is lehet. A keresztények lábbeli nélkül zarándokoltak annak idején; ha muszlim szenthelyre térünk be, cipőnket a bejáratnál kell hagynunk.
A budapesti Néprajzi Múzeum adott otthont a „Bocskor, csizma, paduka” című kiállításnak, ami – alcímében is megfogalmazták – „Utazás” volt „a lábbeli körül”. A költözés előtt álló múzeum utolsó időszakos bemutatóján a világ minden tájáról birtokában lévő darabokból adott ízelítőt. A mintegy háromszáz lábon hordható tárgy igen érdekes, néha meghökkentő látványt nyújtott. Bevallom tudatlanságomat, a kiállítás címét látva elbizonytalanodtam. Tudtam, mi a bocskor, a csizma, de mi is az a paduka? Egy Indiában honos lábbeli, ami homokon, köveken is védelmet nyújt a lábnak. Egy darab fából faragott talpból és egy ékkel rögzített gombból áll, amit a nagy lábujj és a mellette lévő közé szorítottak. A szegényebb rétegek egyszerűt, míg a gazdagabbak értékes fából, különféle berakásokkal – elefántcsonttal, ezüsttel, arannyal, féldrágakövekkel – díszítetteket hordtak. Hadd idézzek még egy-két érdekességet! Ausztráliában az őslakosok – aboriginalok – között a mezítlábasság dívott. A kiállított – emberi hajból, tollakból készített, vérrel átitatott – cipőt csak vérbosszú esetén használták.
A lábhoz, cipőkhöz különféle hiedelmek is kapcsolódtak. Például az áhított ember meztelen lábnyomának porát felszedték, a ház falához, földpadlójához vagy kemencéjéhez tapasztották. Vagy az illetőtől megszerzett kapcát, bocskort főzték meg, abban a hitben, hogy ez a varázslat egymáshoz köti őket. Esküvői szertartások előtti praktikákról is értesültem. Az észak-afrikai berbereknél a különféle rontások elűzésére a menyasszony papucsába sót és tűt rejtettek, nálunk fémpénzzel tették ugyanezt.
Hadd emeljek ki egy női cipőt a bemutatott gyönyörűségek sorából. 1926-ban, Kalocsán készítették Arany Rózsa számára a cifra, rózsával díszített lábbelit, amely egyedi módon a virágminták mellett a nevet is megjeleníti. A látvány felelevenített bennem egy régi emléket. Serdülő lány koromban kaptam szüleimtől egy kalocsai papucsot. Akkor szinte földöntúli örömmel hordtam a túlhímzett darabot, ma már biztos, hogy mást választanék. Hiába, a divat is változik! S vele a cipősarkak magassága is. A görög és római színészek azért viselték a magas sarkot a színpadon, hogy jobban lássák őket a távol ülő nézők is. Egyes kultúrákban a rang jelzésére szolgált, néhol olyan magasságot elérve, hogy viselőjük támogatásra szorult. Vélhetően keletről származóan a lovak megülése miatt alakult ki a sarkas lábbeli, könnyebb volt nyeregbe szállni, s megmaradni. Persze a praktikum mellett hiúsági kérdés is keletkezett belőle. XVI. Lajos, a 18. század végén uralkodó francia király, akit a krónikák alacsony férfiként jegyeznek, igen kedvelte a magas sarkú cipőket: átlag tíz centiméterrel növelte magasságát. A magas sarok viselése régebben a férfiak kiváltsága volt, míg át nem vette, szinte kizárólagosan a szebbik nem. A 18. században pedig megjelent a tűsarok elődje, amely mind a mai napig a nőiesség jelképe. Míg a női cipők sarka emelkedett, a férfiaké egyre alacsonyabb lett. Az egészségügyileg ajánlott sarok magasság a két centiméteres, amit hajlamosak vagyunk feláldozni a szépség oltárán.
Napjainkban, bár még mindig szívesen billegnek némelyek a mindennapi életben is magas sarkokon, inkább a kényelem szempontja került előtérbe. Ez kedvez a sportcipő-gyártóknak, amelyek öntik a piacra a különböző márkákat. Ezeket már nemcsak sportra, hanem utcai, sőt aranyozott, ezüstözött kivitelben ünnepi viseletként is hordják. (Folytatjuk)
