Konok kunok kincsei

Miről ismert Kisújszállás? A Wikipédia lexikona közli velem, hogy a vidék a görögdinnye termesztéséről. Pontosabban itt terem a magyar dinnye. Mert itt is, de útközben is mindenhol magyar dinnyét árulnak, nem görögöt.

Kisújszállás ismert volt szűcseiről is.

Sajnos ma már egy sem él közülük. Emléküket egy könyv őrzi, amelyet a helyi néprajzosok adtak ki. Gyönyörködök a szűrökben, a helyi jellegű hímzésben, Gaál Sándor szűcsmester munkáiban. A  mester 1928-ban, hetvenkét évesen távozott e világból. Mestermunkáit ránk hagyta, féltve őrzött magángyűjteményben vannak.

– Az utolsó szűcsmester Takács József volt. Fiai is szűcsnek tanultak, de már egyikük sem él. Kisújszálláson ma már nincs szűcs.

Ezt Majláth Antalné közli velem, aki a Kumánia fürdő területén állította ki munkáit, persze nemcsak azzal a szándékkal, hogy mi, a vendégek megcsodáljuk, hanem vásároljunk is belőle ajándékba, emlékbe. Nem szűcsmunkák ezek, hanem kunhímzéssel készült alkotások.

A PÁRNAVÉGEKTŐL A TELEFONTOKIG

– Felismerem a hímzést, szüleimnek is van egy díszpárnájuk erről a vidékről – mondom.

– Igen, a kunhímzés egyedülálló. Több mindenben különbözik a többi hímzéstől. Őseink szegények voltak, mindenben takarékoskodniuk kellett, így a fonalban is. Ezért hamislapos öltéssel készül a kunhímzés, és ami egészen mássá teszi, azok a színek. Alapszín a rózsaszín és árnyalatai, és használjuk még a barna árnyalatait, a zöld árnyalatait, kevés kéket. A pirosat nagyon ritkán.

– Miért pont ezeket a színeket kedvelték?

– Nemcsak ezeket kedvelték. Ezekkel a színekkel tudták a gyapjúfonalat ingyen befesteni. A ház körül vagy a határban termő növényekből merítették a festékanyagot, és a természetben talált más forrásokból. A sárga egyes árnyalatait például lóhúgy felhasználásával kapták. A kunrózsa vörös színét a mályvarózsa sziromlevele vagy a homoki báránypirosító adta. A barnát a dió levele. A kéket a kopáncsa. A gyönyörű kunkéket a bodzabogyó festette. Színezésre használtak még hagymahéjat, szalmát, rozmaringot, bazsalikomot, fodormentát, szedert, szőlőhéját, vízililiomot. Rackajuhokat tenyésztettek akkor, gyapjából fonalat sodortak, majd pácolták, főzték, áztatták, hogy megfelelő színt, színárnyalatot kapjanak. De ebben a könyvben mindent elolvashat.

Majláth Antalné, aki a riportsorozatban már említett Emese édesanyja, azzal a könyvvel dicsekszik, amelyből az imént a szűcsmesterek mestermunkáiban gyönyörködhettem.

– Büszke vagyok e kiadványra. Egyesületünk, a Morgó Hímzőkör, valamint a Néprajzi Kiállítóterem munkáját dicséri, amelyet nemrég még Emese lányom vezetett. A valamikori Morgó kocsmában kapott helyet a néprajzi kiállítás.

– A könyvben az áll, hogy a kezdetben párnavégeket hímeztek. A tisztaszobában a magasra vetett ágy  párnáinak végeit. Később asztalterítőket, pérnahuzatokat is hímeztek. Ma pedig, ahogy elnézem pultját, még mobiltelefonhoz tokokat is.

– Hát, igen. Könyvjelzőket, szalvétákat… Eladásra készíjük, és nem mindenki tud megvenni, mondjuk, egy nagy asztalterítőt, de emlékbe vagy ajándékba egy könyvjelzőt hazavihet. Persze megrendelésre is hímzek. Eddig a legnagyobb munkám egy nagy asztalterítő volt, amit esküvői ajándékba szánt a rendelője. Akkora volt, hogy mindent ki kellett ürítenünk az előszobánkból, hogy a vásznat leteríthessük a földre és felvihessük rá a mintát. Ebben férjem segített.

Ő is velünk van. Antal nem tud hímezni, de párjának mindenben segít.

– Most készülök egy új munkával. Lázban vagyok, hogyan sikerül, elkészítem-e időre. Már két hónapja dolgozom rajta, egy másfél méter hosszú terítőn, amely őszre, a felújított református templomunk úrasztalára kerül. 

SZŰCS JUDITH A PORONDON

Majláth Antalné és a Morgó Hímzőkör munkáit a városkába tévedt vendég a Néprajzi Kiállítóteremben is megnézheti, ahol időszaki kiállításokat is szerveznek. Az egyik a Konok kunok kincsei nevet viselte.

Konok kunok?

A Néprajzi Kiállítóterem honlapján olvasom: Kunnak lenni a Nagykunságon élők tudatában annyit jelent, mint „konok, nyakas, kálvinista”, a sziken is megélő, összetartó, de azt is jelenti egyben, hogy a Kunságon lakó.

Gasztronómiai rendezvényen lévén egy mondatot jegyzetfüzetembe másolok:  „Aki járatos a nagykunsági táplálkozási szokásokban, tudja, hogy a karcagi birkapörkölt íze eltér a túrkeveitől vagy a kisújszállásitól, de mind különbözik a Jászságban főtt birkatesttől. A Kunságon belefőzik a perzselt lábat és az állat fejét is, ami tiszteletbeli falatnak számít.”

A kunok gasztronómiai ügyességéről a Kumánia bográcsfesztiválon személyesen is tapasztalatot szerezhetek. A főzteket délután háromkor kellett átadni a zsűrinek, ezt még megvárom, majd körüljárom a csapatokat. Megdicsérem a bajaiak halászléját, sőt náluk kiváló mákos és túrós rétest is kapok. A karcagi kakastöke is nagyon ízlik. Most eszek először, Csilla és Roli nem kóstolják meg, hiába nógatom őket. Brikapörkölt is rotyogott két-három bográcsban, kíváncsiságomat azonban legjobban annak a csapatnak a főztje csigázta fel, ahol két bogrács volt felállítva, az egyikben pörkölttel, a másikban pedig metélt tésztával.

Az emelvény körül sokan tolonganak. Szűcs Judith dalait élvezik. Ahogy elnézem, a jeles énekesnőt kissé már megviselte a kor, de hangja most is kristálytiszta. Roli gyanítja, hogy playbackel.

– Figyeld meg, amikor a közönséghez szól, rekedtebb a hangja, mint amikor énekel!

Blayback vagy nem playback, jó hangulatot csinál, különösen a középkorú férfiak bolondulnak dalaiért.

De térjünk vissza a két bográcshoz! Amíg Gönczi Károlyra, a szakácsra várok – valahova elment, de mondják, hogy azonnal visszatér –, kiváló szederszörppel kínálnak. A csapatot FEB-nek nevezik, ők a Kumánia Felügyelő Bizottság színeiben versenyeznek. Váltunk néhány szót a társasággal, de Károly valóban gyorsan megérkezik, és leülök vele az egyik padra beszélgetni. Arról faggatom, hogy mi van a két bográcsban.

KIRAJZÁSI PÖRKÖLT ÖREGLEBBENCCSEL

A közcímben mindent elmondtam. Vagy mégsem? A pörkölt miért kirajzási, és a lebbencs mitől öreg?

Károlytól mindezt megtudom.

–  Amikör 132 évvel ezelőtt őseink elndultak Kisújszállásról az ismeretlen világba, a Délvidékre, ilyen pörköltet ettek. Innen a neve. Lajos bácsi, helytörténészünk a kirajzásról sokat tud mesélni, csak győzze idővel végighallgatni! – mondja mosolyogva, és az asztal végén ülő, bajszos bácsikára mutat. – De ami a pörköltet illeti, és a lebbencset, arról jómagam is regélhetek. A kirajzási pörkölt más, mint a klasszikus. Mielőtt őseink, mintegy ezren, útnak indultak volna, a szélmalomnál gyülekeztek. A falu szélén egy kicsike kis dombon volt a malom és mellette a Morgó kocsma. Itt főzték a távozók számára a pörköltet. Őseink mindent eladtak, megtartották a jószágokat, és összepakolták, amit magukkal vihettek. A fiatal jószágokat nem vihették el, nehezítették volna hosszú útjukat, meg aztán biztosan sok el is pusztult volna. Levágták hát a borjakat, a malacokat, és húsukból pörköltet főztek. Korábban ezt sohasem tették. A borjú- és malachús nem került bográcsba. A kényszer szülte ezt az ételt. Azt nem tudom, hogy ki nevezte el kirajzási pörköltnek, de neve nagyon találó. Az étel pedig fenséges.

Aláírom. És a zsűri is, a FEB csapat főztjét tartotta ugyanis a legjobbnak.

– Az öreglebbencs pedig kimondottan pásztorétel. Magában is megállja a helyét, de mi most a pörkölthöz készítettük. A pásztorok száraztésztát, szalonnát vittek magukkal a legelőkre. Ez elállt. A szalonnát megpirították, majd kivették az edényből. A zsíron barnára pirították a tésztát. Tettek hozzá vékonyra vágott krumplit, sót és annyi vizet, amennyit a tészta felvett. A szalonnapörcöket is visszaszórták az edénybe. Amikor a tészta megpuhult, az étel is kész volt. A víz eltűnt, ugyanúgy, ahogy a mi bográcsunkból is. Hogy mitől öreg, nem tudom. Talán mert ősidők óta készítik.

Beszélgetésünk után még egy rövid sétát teszek a többi asztalnál is. Mire visszatérek a FEB csapat sátrához, a bográcsból nemcsak a víz tűnt el, hanem a tészta is, és a pörköltnek is hűlt helye. Úgy látszik, nemcsak a zsűrinek tetszett az étel.