A kis cseh faluba üde színt hozott a soknyelvű kulturális műsor is az óriási sátor alatt, amelyet a futó záporok sem tudtak félbeszakítani. A nyékincei lányok azt is igazolták fellépésükkel, hogy az anyanyelv újratanulásában sokat tett a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete és a magyar kormány Petőfi-programja. A néptáncokat Dragana Protić, Ivana Vučković, Kovács Krisztina és Nikolina Dragičević mutatta be. A népdalokat Szabó Nórával énekelték együtt.
Az etnoház előtt
A Sz. Cirill és Metód-székesegyházba ünnepi szentmisére mennek a felvonulók
A színes programokról, a felhőtlen hangulatról és a mérhetetlen vendégszeretetről csak a teljesség igénye nélkül tudunk beszélni, hiszen személyes tapasztalás kell ahhoz, hogy az ember felismerje és lássa, hogy mennyire melegszívű emberek élnek Brezovában, ami Csehország egyik gyöngyszemének is mondható. Ide érkeztünk meg a nyékincei a kis néptáncos csapattal, amelynek a lelkesedését a kalandos odavezető út sem csorbította.
Minden túlzást félretéve, az első pillanattól kezdve otthon érezhettük magunkat, hiszen olyan légkört teremtettek a szervezők, ami ezt könnyedén lehetővé tette. A kis késésünket leszámítva, hamar fel tudtuk venni a ritmust környezetünkkel, és a hangulatos, gazdag vacsora mellett a helyiek műsora is szórakoztatta az egyes országok vendégeit, és természetesen minket is.
A szombati nap is, ami a rendezvény fő napjának számított, változatlanul érdekes programokat kínált. A kirakodóvásár színességét nemcsak az alkotók munkái adták, hanem azok a helyi különlegességek, amik mindenki számára ingyen fogyaszthatók voltak. Többek között háztáji finomságok, pl. kolbászok, töpörtyűk, sajtok, savanyúságok voltak terítéken, továbbá számos házi sütemény, amit helybeli asszonyok készítettek. Emellett az egyes országok italai is fogyaszthatóak voltak, így a kirakodóvásár felfogható volt egyfajta „ízbörzének” is, ahol a nemzetek megismerhették egymás ételeit, italát, a kirakodóvásáron számos helybeli és vendég alkotó megmutathatta munkáit. Ilyen volt Müller György fafaragó is, aki a németországi Kastl városából vitte el munkáit Brezovába. A hosszú évtizedek óta alkotó művész magyar népi motívumokon alapuló tárgyakat készít, melyeknek nagy részét fűrészeli, faragja, de megtalálhatóak az „áttört mintás” munkák, illetve domborművek is, melyeket rendszerint pácol, de sok esetben fest is.
A nyékinceiek magyar…
…és szerb táncokkal mutatkoztak be
A vele való találkozásomat éreztem utam egyik legkülönlegesebb élményének, ami megmutatta, hogy a világ éppen annyira kicsi, mint amilyen nagynak hisszük. Ezt az ellentmondásos, ám fantasztikus érzést éltem meg, amikor szóba elegyedtem Gyuri bácsival, akiről hamar kiderült, hogy bár Kastlben él hosszú évtizedek óta, származását tekintve alsónánai (Magyarország), ami hozzávetőlegesen 20 percnyi autózásra van Szekszárdtól, ami pedig az én születési helyem. Érdekes találkozása volt ez két olyan embernek, akinek a generációja is más, az ország is más, ahol élnek, ám egyiküké sem Magyarország. Mégis volt valami, ami összekötött bennünket ott, Brezovában, valami, ami mellőzött helyet, kort, bármilyen időt, és az nem más, mint a szülőhelyünk. Számtalan dolog került szóba, ami neki is, nekem is gyerekkori emlékeket idézett, hiszen ő is számtalanszor járt Szekszárdon. Ott járt iskolába, oda vitte el az édesapja cukrászdába, ahova engem is vitt a nagyapám, ugyanazokat a dombokat másztuk meg mindketten, és talán azon a vidéken értek bennünket az első élmények és csalódások is. Jó volt megélni, hogy két ennyire különböző élettörténet találkozott, és pár perc erejéig ott voltak Brezovában Szekszárdnak azok a kis utcái, szegletei, amik mindkettőnk számára már régen feledésbe merültek. Most levettük ezeket az emlékeket a polcról, leporoltuk és felelevenítettük. Búcsúzásunkkor megkérdezte tőlem Gyuri bácsi, hogy ismerem-e az égig érő fa történetét. Mondtam, hogy persze, mire kezembe nyomott egy lapot, és hozzátette, hogy az eredetit biztosan nem ismerem. Majd mosollyal az arcán megfordult, és árulta tovább a portékáit, én meg összehajtottam a papírt, és eltettem. Hosszú hetek teltek el azóta, a lap összehajtva, olvasatlanul ott lapult a táskámban, egészen eddig a pillanatig. Most már ismerem a történetét:
Az én görbe hátú, púpos, gyöngyvirág lelkű Nagyanyám mesélte,
hogy a Kiskondás elment világgá.
Ez a Kiskondás, ugyanúgy, mint én, ő is az Öreganyjától hallotta,
hogy valahol a világon van egy olyan hatalmas nagy fa,
egy ÉGIG ÉRŐ FA, ami a felhőkön túl
felér egészen a csillagos égig.
Világgá ment, megtalálta az ÉGIG ÉRŐ FÁT, rögtön
fel is mászott rá! Onnan nézegette az egész földkerekséget.
Sokáig elcsodálkozott, hogy milyen szép is ez a világ.
Amikor úgy gondolta, hogy eleget látott,
megint lemászott és hazament, mert rájött arra, hogy:
mindenütt szép, de legszebb otthon!
Ennek a csillagokig érő fának annak idején csak 9 ága volt.
Igen ám... de azóta már eltelt 7x77 év, és a fa tovább nőtt.
Ennek a most faragott fának ezért van 19 ága... Nnna
... meg aztán azért is, mert a deszka,
amibe belefaragtam, éppen ekkora volt!
Nem tudom, hogy az én gyöngyvirág lelkű Nagyanyám
igazat mondott-e.
Mivel mindig minden úgy volt, ahogy Ő mondta
...ezt a Nagyapám tudná a legjobban igazolni...
ezért ez az igaz mese is igaz mese!
Ha pedig a Nagyanyám mondta, akkor „nincs mese”!
... ennek is igaznak kell lennie!
Ezt a faragást ajánlom a még meg nem született Unokáimnak,
akikkel... ha akkor még járni tudok...
kimegyek a szekszárdi nagyerdőbe,
és mi is megkeressük az ÉGIG ÉRŐ FÁT.
Josef Trecha, Kokešová Rozália, Fényszáros Mátyás az etnoházban
Verőfényes napsütésre ébredtünk vasárnap reggel. Ez azt is jelentette, hogy a zárónap színes, terménybemutató felvonulását már nem „moshassák” el a záporok. Az etnoház előtt, a gyülekezés helyén már vártak bennünket a káprázatos népviseletbe öltözött gyerekek, fiatalok, felnőttek. A szemet gyönyörködtető évszázados ruhák díszítéseinek vakítóan fehér csipkéi, gyöngyfüzérei, flipperei, pitykéi csak úgy csillogtak a sugarak özönében. Nem kis büszkeséggel mondta Josef Trecha polgármester, hogy kis falujuk megőrizte egyediségét, szinte maradéktalanul adják át a szokásaikat a fiatalabbaknak. Régi tárgyaikat pedig az etnoházukban őrzik, amelynek az a titka, hogy „él”. Rácsodálkozásunkra bevezet bennünket egy meghitt kis lakótérbe, amelynek nagyasztalát gyakran ülik körül. Ilyenkor népi finomságok is terítékre kerülnek.
Az utcáról behallatszó zenére félbe kellett szakítani a múlt megidézését. A díszes menet lassan elindult a Szent Cirill és Metód-székesegyház felé. Közben arra gondoltunk, hogy ezt már a vendégek jó része nem láthatta, mert hazautaztak. A műemlékké nyilvánított székesegyházban P. Pavel Vágner plébános az ünnepi, terményszentelő szentmise bemutatását a családok, a gyermekek és a megjelentek megáldásával zárta, a világnak békét kívánva.
A nyékincei táncosokkal a Magyar Szó-sok
P. Pavel Vágner atya megáldja a gyermekeket, fiatalokat, családokat
