Makó és Jeruzsálem

Előbb hallottam a „Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől” mondást, mint hogy Makó a hagyma fellegvára. Valamiféle oknál fogva tisztázódott előttem, hogy a két Makónak köze nincs egymáshoz. A közmondás a XIII. század elején II. Andrással a Szentföldre induló Makó vitézről vagy vezérről szól, aki igencsak vágyakozott Jeruzsálembe, így útközben megpihenve, egy bőséges tivornya után ébredve arra gondolt, hogy már megérkezett a keresztes hadjárat célállomására, noha még csupán a dalmát tengerparton, Split kikötőjében horgonyzó hajón józanodott részegségéből és mákonyos kábulatából.

A Maros folyó partján fekvő Makó település viszont már akkoriban is létezett, csak éppen Felvölnek nevezték, és Makó vezérnek vélhetően nem volt köze hozzá a keresztes kiruccanása idején. Én most nekivágtam a hajdani Felvöl mai örököse felkeresésének, hiszen Dalmácia legnagyobb városa, az egykori Spalato, vagyis Split, a mai Makó és a hajdani Czoborszentmihályból lett Zombor végtére is egykor ugyanahhoz az államhoz tartozott. Csakhogy tőlünk Split gépkocsival 760 kilométerre van, igaz, a horvátországi Eszékről repülővel nem egészen egy óra alatt elérhető. Makó viszont 154 kilométerre esik tőlünk, két óra alatt a kerekek alá gyűrjük ezt a távolságot. Gondoltam, de a Gyála–Tiszasziget határátkelő zsúfoltságával nem számoltam. Először belefutottam egy kocsisorba, másodszor simán átkeltünk. Rühellem, amikor a határon megkérdezik, merre tartunk, mert szerintem számukra tök mindegy, hogy Kiszomborba vagy Brüsszelbe, ám legyen. Viszont hazafelé tartva a magyar útlevélkezelő mindkét alkalommal kinyittatta a csomagtartót, ami máshol a magyar–szerb vagy a magyar–horvát határon elképzelhetetlen. Talán arra gondolhatott, hogy esetleg Magyarországról csempészünk migránsokat Szerbiába? Bár a mai világban nem is elképzelhetetlen egy ilyen lehetőség.

MAKOVECZ ÉPÍTÉSZETE ÉS ESCHER TÉRSZEMLÉLETE

Kimondottan a fürdő csábított a hagyma városába, sikerült is alig 200 méterre szállást találnom a Hagymatikumnak keresztelt komplexumtól. Két hónappal korábban már tettem itt egy háromnapos röplátogatást, majd visszamentem még egy hétre. A fürdő szokatlan módon a város kellős közepén áll, körötte a XIX. század gazdagságát idéző bérpalotákkal és közigazgatási épületeivel, alig távolabb a szocrealizmus otromba kockaházaival. A Makovecz Imre tervei alapján készült Hagymatikum lenyűgöző épületegyüttes. Felfedezése pedig valóságos kaland. A belső medencetér az öltözők és mosdók fölött helyezkedik el, így a földszinten lévő portáról a mínusz 1. emeleten keresztül kell eljutni a nulladik szintre, ahol az élmény- és gyógymedencékhez lehet jutni, de van egy plusz egyes szint is, szabadtéri napozóval és pihenővel. A sajátos kialakítása folytán a fürdők templomának is hívott komplexum több mint 26.000 négyzetméter területen fekszik, a vendégek kényeztetését 18 medence és kilenc különböző szauna szolgálja. A gyógyrész a mozgásszervi, ízületi és reumatikus panaszok enyhítésére a gyógyvíz mellett a Marosból nyert gyógyiszapot használja, számos kezelési formában, de van itt szárazföldi és vízi torna, a masszázsfajták egész sora, svéd, herbál, aroma, lávaköves, tibeti mézes, csokoládés, kávés, holt-tengeri bőrmegújító és kényeztető Sissi fantázianevű, a szaunák mellett merülőmedence, jégkása-adagoló, élményzuhany, dézsás zuhany áll rendelkezésre, a gyerekek számára pedig külön kialakított élményvilág.

Nekem nagyon úgy tűnt, hogy tervezés közben igencsak mókás kedvében lehetett Makovecz mester, mert nem igazán sikerült eligazodnom a függőleges szintek és a vízszintes labirintusok között, ráadásul ha beszálltam valamelyik felvonóba, soha nem oda érkeztem, ahová terveztem. Az öltözőszekrények elhelyezésének és számozásának logikáját meg végképp nem tudtam megfejteni, soha nem sikerült ugyanazon a bejáraton belépnem, így mindig másik irányból kellett keresgélnem a szekrényemet. Három nap után elégedetten tapasztaltam, hogy rajtam kívül mások is szájtátva bolyonganak a labirintusban. Néha úgy éreztem magam, mint Maurits Cornelis Escher holland grafikus alkotásain érezhetnék magukat a rajzolt emberek, akik lefelé mennek a lépcsőkön, miközben valójában fölfelé haladnak. Csak amit Makovecz alkotott a makói fürdő organikus épületében, sokkal tágasabb Escher látomásánál.

A FÜRDŐ

Évtizedek óta járom Magyarország gyógyfürdőit, de teljesen egészséges alapon. Még emlékszem azokra az időkre, amikor a fürdőmesterek folyamatosan füttyögtek, mert valami tilos volt a körletükben. Mostanra sokkal engedékenyebbek, vagy nemtörődömebbek. Hajdúszoboszlón még kiparancsolják a 38 fokos gyógymedencéből a kiskorúakat, de Gyulán például már érvényét veszítette az előírás, hogy az apró gyerek nem lehet együtt a szüleivel a családi medencében, de a szülő se tartózkodhat a libaúsztató mélységű gyerekmedencében a csemetéjével. Viszont ott dolgozik kedvenc úszómesterem, aki visszaparancsolja a medence lépcsőjéről azokat, akik nem zuhanyoztak le a belépés előtt, és tízpercenként heves mozdulatokkal söpri félre a lejárat elől az otthagyott strandpapucsokat, mert miként minden fürdőben, ott is minden látogató úgy véli, bérelt helye van a lépcsőlejáratnál, oda parkolja a papucsát, noha több helyen erre rendszeresített polcok vannak kihelyezve. Úgy viselkednek, mint a zombori kerékpárosok, akik, ha lehetne, a bevásárlóközpontba is biciklin hajtanának be. A kerékpárról Makó kapcsán még esik szó a továbbiakban. Siklóson van egy relaxációs barlangmedence, ahonnét nem parancsolják ki a labdázó, sikongó, üvöltő lurkókat, miként Hajdúszoboszlón az Aqua-Palace élményfürdőjének nyugis medencéiből sem. Így Makón is mindent szabad, ami nem jelent közvetlen veszélyt a fürdőzőre vagy a környezetére. Pedig néha elszabadulnak az indulatok, és nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek körében is, nem beszélve arról, hogy általában semmibe veszik a figyelmeztetést, hogy a medencetérben tilos az étkezés, vagy hogy onnét nem szabad a nyugágyakat kivinni a szabadba, noha ott garmadában állnak az ugyanolyan nyugágyak. A személyzet legfeljebb ezek miatt szól a vendégnek, hiszen minden egyéb a szórakozást szolgája, úgy a szabadtéri mint a födött élmény- és egyéb medencékben.

A VÍZ

A medencetérbe lépve – ha sikerül odatalálni – első tapasztalatom, hogy nincs „vízszag”, hiányzik a klór átható szaga, pedig ott kellett lennie valahol, mert egy vasárnap élesen fölbőgött a riasztó, és éppen a hátam mögött kicsapódott az automatikus ablak és mindegyik más, ami nem volt virágokkal elbarikádozva. A riasztásra senki nem reagált, igaz, a hangosbemondó sem mondta be, hogy most kapjátok össze magatokat, és uccu a szabadba, egy idő után egy alkalmazott körbejárta a medencéket, és becsukta az ablakokat. A fürdőtechnikában járatlan bácskai fejemmel arra gondoltam, hogy ez a vészszellőztetés azt jelezhette, hogy a klórgáz koncentrációja elérte a kritikus szintet, vagy csak Makovecz mester hátrahagyott trükkje lehetett? Mert nem éreztem klórszagot. Ám inkább üzemzavar lehetett, mert a riadóval egyetemben az élményelemek is föladták a küzdelmet a látogatók hadával, és aznap már magukhoz sem tértek.(Gondolom, némi pénzvisszapörgetésért is lehetett volna fordulni az elmaradt szolgáltatások miatt.)

Klór viszont akadt bőven (vagy valami hasonló fertőtlenítő szer). A háromnapos látogatás során nem is tűnt föl, de a hosszabb tartózkodás után azt tapasztaltuk mindannyian a családból, hogy hiába zuhanyozunk a fürdőben samponnal, majd a szálláshelyünkön ugyanúgy, a hajunk mintha kiégett volna. Odahaza is egy hét alatt sem nyerte vissza zsírosságát és nedvességét. Azt is már csak otthon vettük észre, hogy a vadonatúj fürdőruháink elveszítették a színüket, szövetük meggyengült, ha tovább maradunk, akár pucér valaggal mászhattunk volna ki a medencéből.

A melegített víz egyébként nagyon kellemes az összes medencében, amelyek különböző víz- és levegőbefújó rendszereikkel szórakoztatják és kényeztetik a vendégeket. A gyógymedencék vize számomra élvezhetetlenül meleg, bár májusban még jólesett a kinti 36, a benti 38 fokos fürdő, igaz, legfeljebb 10 percig, utána már kellemetlenül éreztem magam a hőségben.

Visszatérve az automatikus ablakokhoz: nekem második nap sikerült megfejtenem, hogy miképpen nyílnak, ami a takarítónőknek szemmel láthatóan még nem jött össze, mert júliusban ugyanolyan koszosak voltak (mármint az ablakok), mint két hónappal korábban, ráadásul második érkezésünkkor valami szemetet találtunk az egyik ablakpárkányon, és egy hét múltán ugyanott búcsúztunk el tőle. A fürdő egyébként pedánsan tiszta, az illemhelyeken diszkréten üvölt a zene, olykor valamelyik kereskedelmi rádió (?), de mindig van valami műsoron, WC-papír, papírtörlő, kézmosó szappan, sőt minden zuhanyozófülkében zuhanyrózsa, amit eddigi tapasztalataim szerint a legtöbb fürdőből élvezettel lopnak el. Az ittenieket nem is lehetne elvinni, mert nem lecsavarhatók, hanem a vezeték csövének a végéből vannak kialakítva – gondolom, Makovecz mesternek az utókornak szánt újabb tréfája a még gyűjtögető életmódot folytató fürdőlátogatóknak számára.

Meg ne feledkezzem róla: a Hagymatikum rengeteg gyógyászati szolgáltatást kínál, ám ezeket nem próbáltam ki, így beszámolni sem tudok róluk.

A cikk második, befejező része következő számunkban jelenik meg.