Dehogynem, persze, hogy annak kapcsán. Csak a kapocs egy kicsit bonyolultabb annál, amit az egyszerű, véletlenszerű betérő vagy alkalmi Saudek-kedvelő észlelhet.
Apám (1975)
Jan Saudek egy „korai” képével legelőször a hetvenes évek elején találkoztam, az akkoriban Allen Porter által Svájcban szerkesztett (német és angol mutációban is kiadott) CAMERA c. fotóművészeti szaklapban, melynek minden számából Újvidékre is eljutott legalább egy példány, amit mi, önmagunkat kreatív irányban fejleszteni próbáló fotós ifjoncok csak úgy faltunk. Nem is csoda, hiszen az akkor (is) zömmel giccset propagáló, nyugati „szalonfotográfia” és a „keleti szocrealizmus” ellenében letisztult, különleges esztétikumú művészeket, irányzatokat és jelenségeket mutatott be számról számra.
Már Saudek korai fotói is valahogy „mások” voltak, hogy miért, azt akkor még nem tudtam, nem tudhattam. És ebben a tudatlanságban töltöttem el még néhány évtizedet, közben egyre több helyen találkozva a mind híresebb, megbecsültebb cseh fotográfus alkotásaival. Most, a néhány évvel ezelőtti prágai kiállítása után megnéztem a szegedit is (melynek kitűnő otthont és remek prezentációt nyújtott a Reök-palota). Ezen egyébként szinte ugyanazt a 84 képet mutatták be Jan Saudek többezres opusából, s időközben lapunkban is megjelent műkritikusunk tollából egy nagyon jó, remek meglátásokat és észrevételeket tartalmazó írás („Mindennapi perverziók”, Fehér Dorottya, Kilátó, Magyar Szó, 2017. január 28-29, 23. oldal).
Jó ideje próbálok rájönni, mikor és miért fordult el művészünk a realitástól, és miért alkotta meg saját – erotikától, perverziótól, de néha a pornográfiától sem idegen, mindeközben magas művészi színvonalat képviselő – privát világát, mely végül is az életről szól, a belekódolt elmúlásról is (ahogy Roland Barthes mondaná), meg szépségről és annak ellenkezőjéről, sok mindenről. Mindezt (vagy szinte mindent) egy prágai műterem-szobában fotózva fekete-fehér filmre, majd a kinagyított képeket kézileg kiszínezve. Hosszas olvasgatás, keresgélés után úgy érzem, a kulcs az életrajzban, elsősorban a fiatalkoriban keresendő. Minden egyéb már csak következmény.
A CAMERA folyóiratban publikált Jan Saudek-kép (1971)
Prágában született 1935. május 3-án, mindössze néhány perccel bátyja, Karel után, vagyis „ikergyerek”, méghozzá egypetéjű (nem is csoda, hogy egyes képein – leggyakoribb modellje önmaga – mintha két Jan Saudek lenne: a „másik Jan” valójában Karel). Amúgy: képein az összes családtag, rokon, jó barát, több fotós kolléga is megjelenik, meg persze rengeteg más „naturscsik”, azaz amatőr modell.
Saudekék felső középosztálybeli zsidó család voltak: az apuka bankigazgató, az anyuka banktisztviselő ugyanott. Akkoriban már rossz idők jártak a csehországi zsidóságra: gyerekkori emléke, hogy apja a folyóparton sétálva mindig egy könyvet vitt magával, amit ruhájához szorított, hogy eltakarja az azon csúfoskodó, ormótlan sárga Dávid-csillagot. Hamarosan jöttek az első hírek a koncentrációs táborokról, ahol németek zsidókat gyilkolnak halomra, iparszerűen, de Saudek papa nem hitt ezeknek: Schiller és Goethe nemzete ilyent biztosan nem tesz. Pedig – sajnos – tett. A Saudek család felnőtt tagjait haláltáborba vitték, a gyerekeket a terezini várban (ez a világ összes vára közül a leghasonlóbb a mi Péterváradunkhoz) berendezett gyerektáborba. Ez se volt leányálom (éhségükben füvet legeltek és fogpasztát ettek, közben rengeteg embert láttak meghalni), de Jan is, Karel is élve hazakerültek. A család hét felnőtt férfi tagjából csupán édesapjuk úszta meg a haláltábort, hogy micsoda lelki traumákkal, azt végiggondolni is nehéz – a sok régebbi film mellett e téma kapcsán ajánlani tudom a Saul fiát mint „kötelező megnéznivalót”.
Esküvő 1
Esküvő 2 Lennerttel (Ótos András felvétele)
Ezek a nehezen elképzelhető szörnyű gyerekkori tapasztalatok (alig volt tízéves a háború végén) az egész életútjára rányomták bélyegüket. Megjelölt ember lett, valaki azt mondaná: kiválasztott. És főleg: koravén. A megsemmisítő náci-német rémuralmat egy újabb követte: az orosz megszállás, az úgynevezett szocializmus. És ismét a puszta megélhetésért kellett harcba szállni, megtalálni a helyet a nap alatt: Jan Saudeknek nem jutott osztályrészül főiskola, egyetem, szép ifjúkor, be kellett állni dolgozni, pofa be, kussolni, mert a Gestapo helyett itt volt a komcsi állambiztonság, amely nem szerette a gondolkodókat, aki meg netán másképp akart volna gondolkodni, mint ahogy odafönt eldöntötték, azokat különösen nem. Közben persze – fotóival – mégis elkezdte építgetni különleges privát világát, aminek kapcsán megvádolták külföldiekkel fönntartott illegális kapcsolattal és műtárgyak illegális kivitelével (lásd a CAMERA szakfolyóiratban megjelent Saudek-anyagot), homoszexualitással, kiskorúak megrontásával, csupa államnak nem tetsző dologgal. Így hát Jan műszaki fényképészként dolgozott egy nagyvállalatnál egészen 1984-ig, amikorra a rendszer kezdett föllazulni, az ő művészete pedig egyre több elismerést besöpörni, eleinte persze csak külföldön. Múzeumok és képtárak kurátorai, műgyűjtők érdeklődtek alkotásai iránt egyre gyakrabban, mire az állam is észbe kapott, hogy Jan Saudek (minden igyekezetük ellenére) BRAND lett és exportcikk. A többit már tudjuk, aki mégsem, az Fehér Dorottya esszéjét elolvashatja itt:
A kiállításon készült fotók egy részét pedig megnézheti itt:
Persze az interneten is találhat az érdeklődő sok száz Saudek-fotót meg jó néhány werkfilmet arról, hogyan készültek e különös szenzibilitású műalkotások, érdemes keresgélni. A Saul fiát pedig most éppen itt sikerült megtalálnom: http://youwatch.org/vt2nnnd1d8q7.
(A szerző újvidéken élő fotóművész és szakíró, a szerbiai fotószövetség művészeti tanácsának tagja)
Önarckép Rolleiflexszel
Jan Saudek: Anyám (1976)
