Tanácsosként 2008 óta, kisebbségjogi kérdésekkel megbízott helyettesként pedig 2009 óta dolgozik a Tartományi Ombudsman hivatalában Vukašinović Éva. Nyilatkozataival, állásfoglalásaival az olvasó szinte nap mint nap találkozik a vajdasági médiumokban – az újságírók szeretik, ha tőle kérhetnek nyilatkozatot, mert biztosak abban, hogy az adott kérdésre abszolút konkrét, szókimondó választ kapnak. Arról az oldaláról tehát már megismerhettük őt, hogy lényegre törően felel a kérdésekre, és nem riad vissza attól sem, hogy élesen bíráljon, ha ennek szükségét látja. Ezúttal emberközelibb „információkat” kívántunk szerezni arról, hogyan telnek az ombudsmanhelyettes mindennapjai, hogyan tudja idejét megfelelően beosztani úgy, hogy a gyakran egész napos munkafeladatok mellett, háromgyermekes családanyaként, az otthon melegének fenntartására is jusson elég ideje. Éva és családja az újvidéki otthonában fogadott bennünket.
Hogyan kezdett el foglalkozni a polgárok jogainak védelmével?
– Mondhatom, hogy teljesen véletlenül kerültem az ombudsman irodájához. Előtte a bíróságon voltam gyakornok, majd az újvidéki városi településrendezési titkárságnál dolgoztam osztályvezetőként. Mivel hét évet töltöttem el az urbanizmussal kapcsolatos ügyek rendezésével, Petar Teofilović, az akkori ombudsman felkeresett, hogy segítsek a témával kapcsolatos beadványok rendezésében. A kommunális és urbanisztikai problémák mindig nagy számban jelen voltak az ombudsman intézkedésére váró ügyek között. Így kezdtem dolgozni az irodában, s később a képviselőházban megválasztottak a kisebbségügyi kérdésekkel megbízott helyettesnek.
Miért döntött úgy, hogy ez az a megbízatás, amelyikkel foglalkozni kíván a jövőben?
– Minden jogász számára vonzó az, hogy az emberi jogokkal foglalkozzon. Orvoshoz és bírósághoz sem fordul senki azért, hogy szép élményt szerezzen, csakis azért, mert valami gondja van. Az emberi jogok területe egy jogász számára, azt hiszem, az egyik legszebb foglalatosság. Amikor hozzáláttam a teendőkhöz, meggyőződhettem arról, hogy ez a munka mögött is komoly jogi eljárás levezetése áll. A bírósági vagy a közigazgatási eljárásnál oldottabb eljárásról van szó, de ettől függetlenül komoly jogi munka áll mögötte.
Biztosan voltak valamilyen elvárásai a munkájával kapcsolatban, ezekhez képest mit tapasztalt, ma milyennek látja ezt?
– Nagyon szeretem azt, amit csinálok. Meghagytam a klasszikus jogászi hozzáállást, s ekképp vezetem le az ügyeket. Az ügyfeleket személyesen is fogadom, szeretek az emberekkel elbeszélgetni, megismerni őket, annak ellenére, hogy a szakszolgálatunk is át tudja venni a beadványokat.
Visszatekintve az elmúlt évekre mi az, ami megmarad az emberben, ha ezzel a munkával foglalkozik? Nemcsak irodai munkát végez, a terepet is járja, és gyakran kihelyezett fogadónapokat is tart a hivatalban.
– A nagyközönség számára kis eseteknek számító eredményeknek örülök mindig a legjobban. Például számomra nagy eredmény, hogy valakinek segíteni tudok, hogy megkapja a nyugdíját, ha az illető itthon is, külföldön is dolgozott, s emiatt problémái vannak. Életbevágóan fontos dolgok ezek a kisember számára még akkor is, ha a közvélemény az ilyen dolgokra nem figyel fel. Én személyesen is kötődöm az ilyen esetekhez, s egészen más ez, mint amikor egy adott helyi önkormányzat elfogadja az egyik ajánlásunkat. Mindkettő siker, mégis van különbség a kettő között.
Senki sem szeret panaszkodni az aktuális munkahelyét illetően, de munkájában biztosan van olyasmi is, amit kevésbé szeret.
– Bevallom, nem szeretem a nyilvánosságot. A média ostromolni kezdett, amint megválasztottak, én meg azt sem tudtam, hogy hívnak, nem szoktam hozzá a szerepléshez. Rájöttem viszont arra is, hogy mindenhez hozzá lehet szokni, még ha időbe telik is.
Tanulható a közszereplés is?
– Igen. Bár az élő műsorokért ma sem rajongom, továbbra is izgulok, de ma már egészen más a helyzet, mint néhány évvel ezelőtt.
Hogyan tudja összhangba hozni a családi életet a munkával, karrierrel?
– Vladimir, a férjem volt az ürögi takarmánygyár igazgatója, s egy, hazánkban nem éppen klasszikus lépésre szánta el magát annak idején – Szerbiában sajnos továbbra is megvan a nőnek meg a férfinak a helye, ezért volt szerintem rendhagyó a lépés. Ő mondott ugyanis fel, s most magánvállalkozóként itthonról dolgozik, így többet együtt tud lenni a gyerekekkel. Vannak olyan esetek, amikor nekem két-három napra is el kell utaznom, s ilyenkor ez hatalmas segítséget jelent.
Ezek szerint ebből a szempontból szerencsésnek mondhatja magát.
– Nem szerencse ez, ész kell hozzá: ki kell tudni választani a megfelelő személyt!
Mikor tud összejönni, beszélgetni a család?
– A gyerekeim is elfoglaltnak számítanak, úgyhogy komplikált kérdésnek számít, hogy mikor hogyan telik egy napjuk. A legidősebb fiam, Péter, most indult el a gimnáziumba, s nagyon büszke vagyok arra, hogy nyelvet váltott: szerbül végezte az általános iskolát, s most magyar tannyelvű gimnáziumba jár. Egyébként már a kezdetekkor így egyeztünk meg a férjemmel: a gyerekeink magyar tannyelvű óvodába, szerb tannyelvű általános iskolába és magyar tannyelvű középiskolába fognak járni. Születésük óta következetesen tanítjuk nekik mindkét nyelvet, az anyjukkal magyarul, az apjukkal pedig szerbül beszélgetnek. Mindhárman sportolnak, Péter kosárlabdázik, Vladimir futballozik, a kislányunk, Katarina pedig röplabdázik. Zeneiskolába is jártak valamennyien, a legidősebb fiam trombitázott, a középső klarinéton játszott, Katóci pedig manapság is fuvolázik. Ők is aktív életet élnek. Esténként tudunk együtt lenni, szeretek velük viccelődni, beszélgetni, s nagyon örülök annak, hogy a családban valóban jó a hangulat.
Az elhangzottak romba döntik azokat az előítéleteket, melyek szerint a vegyes házasságok következménye csakis a beolvadás.
– Természetesen. Persze hozzáteszem, hogy rengeteg energia szükséges ahhoz, hogy ez így működjön, ugyanis mindig könnyebb átváltani egy nyelvre, nehezebb ez az út, melyen mindkét nyelv azonos bánásmódot nyer. A közösség nyelve is megteszi hatását, de amikor szükség volt rá, magyar különórákra is járattam a gyerekeket, hogy bepótolják a lemaradást.
Jut-e az embernek ideje saját magára?
– Hogyne, reggel és este öt-tíz perc tusolásra és sminkelésre. Nem túlzom, de én ezen soha nem is gondolkodtam igazán. Inkább az a kérdés, melyik időt nevezem én a saját magamnak szánt időnek. Olvasni szeretek, s még ha kevés időm is jut rá, elalvás előtt elolvasok néhány oldalt, ha tudok. Sajnos az is gyakran előfordul, hogy miután a gyerekek aludni térnek, rám a laptopban várnak még bizonyos tárgyak, amelyekkel sürgősen foglalkoznom kell, hogy másnap ne ezekkel kezdődjék a munkanap. A komplikált tárgyak rendezésekor, illetve kutatások végzésekor gyakran megesik, hogy éjjel egy-két órakor ügyeket rendezünk, az interneten keresztül kommunikálunk Muškinja Heinrich Anikóval, az ombudsmannal. Ez viszont ennek a munkának a része, a velejárója, azt hiszem, így kell elfogadni.
