A nagycsalád témakörben a hajdújárási Gajda Nóra neve feltehetőleg sokak számára ismerős, hiszen a tevékenységével öt települést, Hajdújárást, Palicsot, Noszát, Ludast és Királyhalmát, érintő Kolibri Nagycsaládosok Egyesületének elnökeként hosszú ideje aktív ezen a területen. Emellett néhány hónapja helyettesítő állásban ő tölti be a Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatalában a hivatalos nyelvhasználati ügyekkel és civil szférával megbízott hivatalnok tisztségét. Férjével, Istvánnal, három gyermeket nevelnek. A családról, annak szerepéről, a kihívásokról, amelyekkel szülőnek és gyermeknek is meg kell küzdenie napjainkban, Nóra munkahelyén beszélgettünk.
-- Fel tudja-e idézni, hogy annak idején, gyereklányként, hogyan vélekedett a család és a hivatás összeegyeztethetőségéről?
– Az ideális családkép bennem sokkal hamarább kialakult, mint az elképzelés, hogy mivel is szeretnék később foglalkozni. Gyerekfejjel persze nem mindenki elemzi ezeket a kérdéseket, számomra viszont kezdettől fogva az volt a természetese, hogy egyszer majd több gyermekem lesz. Úgy nőttem fel nagycsaládban, hogy édesanyámék vannak sokan testéverek. Így gyakran vettem részt családos összejöveteleken, ahol mindig is nagyon jól éreztem magam. Sokan voltunk az unokatestvérekkel, ez pedig biztonságérzetet adott.
– A biztonságérzet mellett mit nyújt a nagycsalád?
– Kiegyensúlyozottságot és edzésben tartja a szülőket, méghozzá mindenféle értelemben. Valamilyen szinten kihívás is, sőt, a mai világban ez hatványozottan érvényes. A gyerekek sok mindent megtanulnak egy nagycsaládban, mondjuk kortól függetlenül tisztelni a másikat. Családunkban nagy hangsúlyt fektetünk az idősek tiszteletére. Nagymamám kilencvennégy éves, gyermekeim rendszeresen látogatják. Erre rendkívül büszke vagyok, hiszen kevés gyerek tartja fontosnak, hogy tartsa a kapcsolatot a nagyszülőkkel, vagy a dédszülőkkel. Kezdetben az én feladatom volt irányítani ezeket a dolgokat, később azonban az életük részévé vált.
-- Mennyire nehéz átadni ezeket az értékeket a XXI. században felnövő gyerekeknek?
– Ez család- és szülőfüggő. A gyerekeket és a szülőket is számtalan inger éri. Talán ezeken is múlik, hogy szánnak-e időt a családok ezekre az értékekre, az emberi kapcsolatok ápolására. Egyébként kellene. Egy kis szervezéssel a családok biztosan tudnak időt szánni hozzátartozóik, rokonaik meglátogatására. Ha erre mégsem van lehetőségük, vagy ha valaki messzebb lakik, akkor telefonon is lehet tartani a kapcsolatot, vagy levelet is küldhetnek egymásnak. Akármennyire is kiment divatból a levélírás, szerintem ennek különös varázsa van. Nagyon szeretem, ha borítékban kapok valakitől levelet, sokkal többre értékelem, mint az emailt, vagy az sms-t. Ismétlem, fontos időt szánni az emberi kapcsolatokra. Az viszont tény, hogy ez nehéz feladat a XXI. században.
-- Erősebb lehet-e a család, annak befolyása, mint a gyerekeket érő külső, olykor kedvezőtlen jellegű ingerek?
– Nálunk a külvilág nem volt erősebb. Ezt azért jelenthetem ki részben múlt időben, mert három gyermekem közül ketten már nagykorúak. Sokat kellett otthon arról beszélgetnünk, hogy miért is lesznek ők mások, ha nem követnek minden rossz dolgot, ami mondjuk az iskolában zajlik. Itt persze nem az iskolai órákra gondolok, hanem az órák közötti szünetekre, az osztálykirándulásokra, vagy esetleg a diszkózásra. Fontos, hogy bízzunk gyermekeinkben. Ezt biztosan meghálálják. Ha megtiszteljük őket a bizalmunkkal, akkor nincsen okunk az aggodalomra és nem is ér bennünket annyi csalódás. Az anyuka persze egy igazi aggodalom-generátor, amelyen nem mindig működik a kikapcsológomb és egy így is természetes. Ugyanakkor tudni kell elengedni. Ez viszont nem egyszerű.
– Önnek mennyire volt nehéz összeegyeztetni a családot munkájával?
– Amikor két idősebb gyermekem még kisebb volt, nem volt egyszerű feladat, hiszen kevés segítséget kaptunk. Akkoriban Szegeden éltünk, a nagymamák nem voltak a közelben. De megoldottuk. Bölcsődébe, majd óvodába jártak. Én tolmácsként dolgoztam. Ha a család olyan, amilyennek lennie kell, ha segítik egymást, ha kiegyensúlyozottak, ha minden egyensúlyban van, akkor segítség nélkül is működik a dolog.
-- Az MNT Közigazgatási Hivatalában a Népesedési Akcióterv mentén egy családbarát munkahelyet tölt be, vagyis részmunkaidőben dolgozik, de teljes fizetésért. Saját tapasztalatából kiindulva hogyan vélekedik: ha több ilyen munkahely nyílna, akkor a nők könnyebben döntenének a nagycsaládos élet mellett?
– Biztos vagyok benne, hogy ez is hozzájárulna. Nyilván nagyon sok más olyan tényező van, amely befolyásolja a döntést, hogy hány gyermeket vállaljon egy család. A munkahelyteremtés eleve gond. Ha viszont már van munkahely, akkor az egy óriási többlet, ha az ember négy, vagy hat órában dolgozhat teljes munkabérért.
– Ön szerint miért ódzkodnak a munkaadók a családbarát munkahelyek létesítésétől: anyagi megfontolásból, esetleg tudatlanságból, vagy lustaságból?
– Egy kicsit talán mindhárom megállapítás igaz. A lustaság helyett inkább az érdektelenséget emelném ki. Egyik barátnőm nagyon gyakran emlegeti, hogy napjainkban sajnos egy „nekemista”világban élünk. A többségnek az a fontos, hogy neki magának jó legyen, hogy a másikkal mi történik, az már kevésbé mérvadó. Pedig egy vállalatnak, vagy egy hivatalnak nem is kellene jobb reklám, mint a családbarát munkahelyek létesítése. Az igaz, hogy többletkiadása van, ha teljes bért fizet a részmunkaidőben elvégzett munkáért, de biztos vagyok benne, hogy ez valamilyen módon megtérül. Hiszem, hogy ez ugyanúgy működik, mint a magánéletben: ha adunk, akkor kapunk is, de soha ne azért adjunk, mert már eleve azt fontolgatjuk, hogy mit kapunk majd cserébe, az úgyis jön magától. Az MNT Népesedési Akcióterve, maga az elgondolás, egy rendkívül jó dolog, én pedig példaként szolgálok, hogy a stratégiai célkitűzések mentén Szabadkán már van családbarát munkahely. Azt is hiszem, hogy a jó példákat előbb, vagy utóbb elkezdik követni.
-- A nők legősibb szerepe az anyaság, a család összetartása. Veszítünk-e nőiességünkből, lágyságunkból azzal, hogy az otthon falain kívül is érvényesülni próbálunk?
– A veszít szó helyett inkább a változást használnám, hiszen valamilyen szinten megkövetelik tőlünk, hogy változzunk. A nőknek meg kell maradniuk nőnek, megőrizni lágyságukat, ugyanakkor ha érvényesülni szeretnénk, akkor engednünk kell puhaságunkból. Erősnek, karakteresnek kell lennünk. Nem azért, mert ez elvárás lenne, hanem azért, mert így jobban meg tudjuk valósítani azt, amit szeretnénk. Nem csak a munka, hanem az anyaság tekintetében is.
– Hogyan befolyásolja ez a változás nő és férfi kapcsolatát?
– Egy házasságban az egyik fél mindig engedékenyebb, vagy többet tolerál, mint a másik. Ez jó, de rossz is lehet. Nálunk szerencsére nincsen ilyen probléma. Kiegészítjük egymást. Ha mondjuk valamilyen helyzetben én vagyok a borúlátóbb, akkor a férjem igyekszik pozitívan hozzáállni a témához. Így egészítjük ki egymást. Ugyanez fordítva is működik: ha esetleg valami kapcsán férjem a bizonytalanabb, akkor én igyekszek erőt adni neki. Folyamatosan szükségünk van egymásra, így alkotunk egy kerek egészet. Nálunk ez szépen működik.
-- És mivel magyarázza azt, hogy napjainkban egyre több házaspár dönt egyre könnyebben a válás mellett?
– Ezzel kapcsolatban sem szeretnék bővebb elemzésbe bocsátkozni, hiszen nem biztos, hogy az érintettek azt hallanák, amit szeretnének. Egy biztos, a válást mindig a gyerek sínyli meg. A problémák azért vannak, hogy megoldják őket. Azt mondják, hogy onnan fentről mindig csak annyi gondot akasztanak a nyakunkba, mint amennyit elbírunk. Senkit nem ítélek el, egyetlen érintettet sem, hiszen nem tudhatjuk, hogy milyen okból kifolyólag döntött a válás mellett. Ugyanakkor mindenkit arra bátorítok, hogy mielőtt döntene, nagyon jól gondolja át a dolgokat. Nem biztos, hogy a második, vagy a harmadik mellett majd jobb lesz. A problémákkal legalább egy kicsit vergődni kell. Nem szabad feladni. Ez pedig nem csak a házasságokra vonatkozik, hanem minden egyébre. Probléma mindig lesz, másik is. Küzdeni kell, hiszen a megoldott probléma erősít bennünket, a következő nehézséget pedig már sokkal könnyebben fogjuk kezelni.
