Colocsa

A paksi atomerőműbe voltunk hivatalosak, és az útirányt, az út hosszát saccolgatva a térképen, azon morfondíroztam, hogy Szekszárd vagy Kalocsa legyen a köztes megállóhely, ahol eltöltünk egy órát. Végül Kalocsa mellett döntöttem, ugyanis Szekszárdon már valamikor réges-rég jártam, Kalocsán még nem. Meg úgy gondoltam, hogy Szekszárdra nem elég egy órácska, Kalocsát viszont ennyi idő alatt át lehet ölelni.

Előre bocsájtom: tévedtem. Kalocsára nem elég egy óra, sem kettő. Talán egy nap, egy hét...

Annyit tudtam a városról, hogy ezer éve már az egyházmegyének érseki rangja van, hogy messze földön híres népviseletéről és fűszerpaprikájáról. Mielőtt indultunk volna, fellapoztam a lexikont és onnan tudtam meg, hogy e Duna-menti település már a honfoglalás óta város. A folyó mocsaras árterén épült, ezért a Colocsa nevet kapta, ami lápos területet jelent.

A lápnak, a mocsárnak ma nyoma sincs. Szép, rendezett városkába érkezünk. A bevásárlóközpontban nem állunk meg, követjük a belváros felé vezető jeleket, amelyek egészen a sétálóutcáig vezetnek.

Valahol olvastam, hogy Kalocsán nem ápolják a hagyományokat, itt még az élő hagyományok közé csöppen az idelátogató.

És a múltba. Mert a város főutcájába lépve, mintha egy időgépbe lépett volna az ember. Az időgép látogatóit egy hatalmas szobor köszönti, egy szerzetes, aki kezében tartja a Szent Koronát. Ő Asztrik érsek, Kalocsa első érseke. Több mint ezer évvel ezelőtt ő hozta el Rómából a koronát Istvánnak. Most itt áll, egy hatalmas márványtalapzaton, bronzba öntve és komoly tekintetével figyeli az utcát, és érsek utódait, Csák Ugrint a második székesegyház építőjét, Batthyányi Józsefet, a gimnázium alapítóját, Patachic Ádámot, a főszékesegyházi könyvtár létrehozóját. Ötödik a sorban Kunszt József érsek, a hatodik pedig Haynald Lajos bíboros érsek, aki a kalocsai csillagvizsgálót és arborétumot alapította. Az érsekek sorát Grősz József zárja, aki az 1950-es évek koncepciós perének áldozata volt.

A szoborsétány végén, a Piros Arany szálloda előtt egy feldíszített fenyőfa és egy díszkút áll.

Innen, az időutazásunkat a járdán kell tenni, mert a belváros ezen részéből az autóforgalmat még nem zárták ki. A Szentháromság tér felé vesszük az irányt, egyrészt, hogy közelebbről is megnézzük a főszékesegyházat, és egy rövid időre bekukkantsunk a Paprika Múzeumba, amely a tér közelében van egy kis mellékutcában.

A székesegyházba nem mehetünk be, mivel tatarozzák, pedig nagyon szerettünk volna egy kis orgonazenét hallgatni a Liszt Ferenc által felavatott sípmonstrumból.

Az egy óra már bőven elmúlt, így csak végigfutunk a takaros paprikamúzeumon, ahol megtanultam, hogy a paprikák csípősségét bizonyos Scoville-skála szerint mérik. A magyar csípős paprikafajták ennek a skálának az alján sorakoznak. Amíg a világ legerősebb paprikájának csípősségi foka meghaladja az 1 milliót, a legcsípősebb magyar paprikáé alig éri el a 2500-at. Hát, ennyit arról, hogy mi magyarok mindent nagyon csípősen eszünk.

Sajnos, két és fél óra séta után elköszönünk Kalocsától, Kúla magyarországi testvérvárosától, azzal a szoborba öntött érsekeknek tett fogadalommal, hogy ide még visszatérünk.