Miratovacnak, az albánok lakta falunak kiváló a fekvése. Ennél a falunál ér össze a macedón és a szerb határ, egy kőhajításnyira van innen Koszovó, és nincsen távol Albánia és Bulgária sem. Lehet, hogy éppen ezért van nagyon sok új, pazar ház a faluban, és valószínűleg éppen ezért nő folyamatosan lakosságának a száma, 2000–3000 főről az utóbbi tíz évben 5000 főre emelkedett. De most nem azért jöttünk, hogy elemezzük, mitől gazdagok az itt élő emberek, amikor köztudomású, hogy Szerbia egyik legszegényebb vidékén élnek, meg nem is a mi dolgunk, hogy kiderítsük.
Megérkeztek Szerbiába (Ótos András felvétele)
A tábort keressük, ahol a Macedóniából érkező közel-keleti menekülteket fogadják. A falut átszelő úton haladunk, amikor néhány autóbuszt látunk, körülöttük emberekkel. Jobb oldalon egy sátor áll, rajta a felirat: Médecins Sans Frontiéres – MSF. Az Orvosok Határok Nélkül, a Nobel-békedíjas segélyszervezet orvosai, ápolói tartanak egész napos ügyeletet benne. Most az autóbuszoknál vannak, azoknál az autóbuszoknál, amelyekkel a menekülteket innen díjmentesen a preševói befogadóközpontba szállítják. Beszélgetnek a menekültekkel, és ha közülük valaki megfázásra vagy egyéb betegségre panaszkodik, megvizsgálják. Minket csak az érdekel, hogy merre van a tábor. Egyikük mutatja az irányt.
– A következő utcánál balra, majd egyenesen. Innen három kilométerre.
Innen mindent megtud a menekült, még azt is, hogy nem kell Belgrádba utaznia, hanem egyenesen Šidbe (Ótos András felvétele)
Az elágazásnál, egy ház alagsorában német, olasz, svájci segélyszervezetek fogadják a határról érkező menekülteket. Mielőtt felszállnának az autóbuszokra, itt meleg teát ihatnak, felvilágosítást kaphatnak, meg meleg ruhát, zoknit, cipőt.
Az utca végén egy rendőrautó állja utunkat, és több taxi is itt várakozik. Miután a rendőr meggyőződik arról, hogy engedélyezett a tábori látogatásunk, továbbhajtunk. Széles, kitaposott földes úton haladunk. Szembe velünk kisebb-nagyobb csoportokban emberek gyalogolnak. Fiatalok, gyerekek. Kevés köztük a középkorú. Az út mellett felszántott termőföld van. Előttünk, a távolban látszik a tábor. Magas zászlórúdon szerb zászlót lenget a szél. Nem messze tőle a macedón zászló kacérkodik társával. Jobbról is, balról is dombos a táj, balról idelátszik az autópálya, az utasforgalmi határátjáró.
Győzni fogunk! (Ótos András felvétele)
A menekültek nem azon jönnek át Szerbiába, hanem a zöldhatáron. Szír menekültekkel beszélgetek. Elmondják, hogy idáig simán eljutottak, velük nem volt gond a görög–macedón határon. A macedónok vonattal szállították őket a határ menti Tabanovcira, onnan két kilométert gyalogoltak a szerb határig, és most újabb hármat gyalogolnak. Nem kell mondanom nekik, mert tudják, hogy innen már nem kell gyalogolniuk többet, mert Preševótól úti céljuk végéig autóbuszon, vonaton utazhatnak Szerbián, Horvátországon, Szlovénián, Ausztrián át.
A tábornál két kombibusz és egy mentőautó áll. Kissé távolabb, a domboldalon pedig egy letakart páncélkocsi és egy konténer. Az út mellett néhány mobil vécé. A falutól eddig az út mindkét szélén heverő szeméthalmaz árulkodik arról, hogy itt már sok ember elvonult, de a táborban és a környékén tisztaság van. Minden bizonnyal azért, mert a tábor kicsi, könnyen tisztán tartható, ellenőrizhető, és azért is, mert a menekültek rövid ideig tartózkodnak itt. Máris mehetnek tovább, ha átesnek a rendőri vizsgálaton.
A vizsgálatot mi sem ússzuk meg. Az ügyeletes rendőr elkéri az igazolványunkat, a kinyomtatott minisztériumi engedélyünket, parancsnoka telefonál, és arra vár, hogy visszaigazolják bejelentett érkezésünket.
Amíg ez nem történik meg, Bandi pihenteti a gépét, jómagam pedig kötetlenül beszélgetek a rendőrökkel és egy fiatalemberrel, akinek a kabátján IOM felirat van. Ő civil, és a Nemzetközi Migrációs Szervezet ügyeletese. Mindent elmond arról, hogy mi történik itt, de a nevét nem adja/adhatja meg, ugyanis nincs arra felhatalmazva, hogy újságíróknak nyilatkozzon.
A miratovaci tábor kivülről (Ótos András felvétele)
– A menekülteket a táboron kívül várja emberünk, és ide irányítja. A bejáratnál a rendőrök ellenőrzik, átvizsgálják őket. Onnan megteszik ezt a húsz-huszonöt métert a tábor végéig. Közben a hatóság emberei folyamatosan figyelik őket. Útközben van egy szeretetszolgálat, ahol vizet, kenyeret, kekszet kérhetnek, majd ide jönnek, ehhez az asztalhoz. Itt az ügyeletes rendőr átnézi a Görögországban és Macedóniában kiállított okmányukat, és arra kérik őket, hogy tegyenek ki a zsebükből, poggyászukból minden éles, hegyes tárgyat. A rendőrök fémdetektorral mindenkit ellenőriznek. Ha mindez megvan, továbbmehetnek.
Az asztalon néhány kés, bicska hever. Szándékosan nem teszik onnan az asztal alatti dobozba, ahol már több száz kés van, hogy a menekültek lássák. Persze már mondták nekik a macedón oldalon is, és itt is, hogy be kell szolgáltatniuk a késeket, de a nyomaték kedvéért nem árt az asztalon hagyni néhány bicskát.
Közben visszaér a rendőrparancsnok.
– Rendben, dolgozhatnak, de csak tíz percük van. És emlékeztetnem kell arra önöket, hogy a rendőröket nem fényképezhetik, meg a menekültek beleegyezését is ki kell kérni, ha fotózni akarják őket.
Bandi tartja magát a szabályokhoz, pedig de jó volna egy olyan fotó, amelyen a menekültek adják át a bicskájukat.
A pravoszláv emberbarátok élelmiszert osztogatnak (Ótos András felvétele)
Végigsétálok azon a raklapokból összetákolt járdán, amelyen a menekülteknek is végig kell menniük. Az egyik oldalon kék színű, nagy sátrak sorakoznak. Mindössze néhány van belőlük, a másik oldalon pedig a rendőrök, az orvosok, az IOM, a segélyszolgálat egy-egy konténere. Ide csak a Čovekoljublje szervezetet engedték be, a szerb pravoszláv egyház segélyszervezetét. Két férfi és egy nagylány osztja a kenyeret, a konzervet. Kérdésemre nem felelnek.
– Nem tehetjük, ehhez a főnökünk engedélye kell.
Nem értem, hogy miért, és azt sem tudom, melyik főnöké. Talán az égié? Nebojša Milovanović orvosnak ilyen engedélyre nincs szüksége. A Vöröskereszt konténere előtt beszélgetünk, Bandit pedig beengedi, hogy fényképezzen.
– A Donja Gušterica-i egészségházban dolgozom, az idén már harmadszor vagyok itt, hogy segítsek preševói, miratovaci, bujanovaci, valjevói kollégáimnak. A falu, ahonnan jöttem, Koszovón van, de az itteni orvosokkal kiváló az együttműködésünk. Az utóbbi hetekben fiatalok érkeznek, ők nemigen panaszkodnak semmire, ritkán enyhe megfázásra vagy lábfejsérülésre, hólyagokra, de voltak súlyosabb eseteink is. Nemrég egy középkorú férfit szívrendellenességgel kellett a valjevói kórházba szállítani. Van, akinek magas a vérnyomása, van, aki krónikus légúti megbetegedésben szenved, és érkeznek várandós anyukák is. Aki csak igényli, megvizsgáljuk, és ha kell, orvosságot is adunk neki. Több itt a gyógyszer, mint némelyik falusi egészségházban.
A táborból kombikkal szállítják a gyerekeket, anyákat, mozgásképteleneket a preševói autóbuszokig (Ótos András felvétele)
Elköszönök el az orvostól, és megígérem neki, hogy felkeresem, ha egyszer Koszovón járok. Nézem az órám, már jócskán elmúlt a tíz perc. Még senki sem szólt ránk, de lassan mehetünk is. Bandi még lefotózza azokat a menekülteket, akik a várakozó kombik egyikébe szállnak be. Ezekkel a kombikkal csak a kisgyerekes családokat, betegeket és mozgásképteleneket szállítják a Miratovacnál állomásozó autóbuszokig, vagy a preševói központig.
Amíg a táborban voltunk, kisebb-nagyobb csoportokban folyamatosan érkeztek a menekültek. Mindössze néhány percig tartózkodtak itt, majd továbbmentek. Visszafelé autózva elhaladunk mellettük, némelyikük integet, mások mondanak valamit. A földes út végén a taxisok száma megkétszereződik. Bandival viccelődök, hogy három menekültet mi is beültethetnék az autóba, fejenként 10-10 euróért, amennyit a taxisok kérnek tőlük a fuvarért, és megkereshetnénk az esti vacsoránkhoz a pénzt, amelyet Muci Attila tévés kollégánk ajánlatára majd Valjevóban a Ručak kod Bake vendéglőben fogunk elkölteni.
(Hétvégi számunkban: Hegyen-völgyön át Dimitrovgradig)
