Mint a vadludak

Egy délelőtt fertály órája néhány fotóra elég, de képriportra túl kevés. Csak a hiányzó képeket s gondolatait viszi tovább az ember s a friss elhatározást, hogy ide vissza kell jönni. Aztán, ha elég hosszú a hazaút, ez is halványul, s csak egy két dolog marad meg bennünk, a templom méltósága, ízek, illatok, saját belső képeink. Egy újabb alkalom reménye, a várakozás minden utazás végén. Egy hattyúpár fotója alá írtam régen, hogy a madarak tudnak valamit, valamit, ami több mint emberi. Nem is tudom, hűségről vagy reményről írtam e, de volt benne várakozás.

A várakozás, nem a tudat erőssége, nem magatartás és nem idő kérdése. A megfoghatatlan idő nem is lehet kérdés, hiszen van, velünk és egyre inkább nélkülünk. Mi csupán évszakokra, napokra, hetekre osztva, néha órákba szorítva, vagy percekre szabdalva teszünk kísérletet, emberi módon megfogni a megfoghatatlant.

Folyton várakozunk. Madár lesen, vizek fölött vagy csak macskaként egy kapu sarkában. Kiállunk. Az állatok tudnak valamit, mint már mondtam, a várakozásról, hűségről is. Valamit, ami csak kegyes pillanatainkban szegődik mellénk. Nem vagyunk egyedül. Kopácson két kis csapatban ludak húznak lefelé. Ludak? Vagy gazdátlan őrangyalok szárnysegédei? Nem tudni. Ilyenkor, amikor észrevétlen átmenetben az idő, amikor megrezzenek a vizek, amikor a várakozás megmagyarázhatatlan ösztönként jelzi, valami jön, valaminek érkeznie kell, hiszen semmi sincs. Ehhez egyedül kevesek vagyunk. A kopácsi templom tornyában harangok fészkelődnek, mintha hozzánk szólnának, mintha vasárnap lenne, mintha egy más világ csücske lenne a Kopácsi Nagyvendéglő helye. Itt a falu közepe, ki nem hiszi, jöjjön be! Ez állt egykor kitárt ajtajára írva. Most a semmi van jelen. Meleges János uram, mit is mondhatna, hol is panaszkodhatna. Vendéglőjére, az elveszett időre és a hamis boldogságra csak a szabad ég alatt árválkodó söntés emlékeztet. Azt mesélik, a vendéglős visszajár, de nem a hitelbe adott nagyfröccsök árát behajtani, hanem a saját lelkét nyugtatni. Csak az a baj, hogy régi vendégeit nem találja. Vízen járva vagy a mindenség fölött távoztak azok, vándormadárként vagy csak láthatatlanul. Becsületét keresve, János urunk egyedül maradt a kopácsi utcákat járva.

De menjünk tovább. A templomon túl, a napos oldalon, zománcos oszlopfő tartja a szebb időket megért ház lakóinak emlékét. Egy asszonyka örömére vagy a ház urának büszkeségére tétettek e föl a zománcos kiegészítők? Nehéz lesz megtudni. Talán Lábadi Károly barátunk válaszolhatna, aki régen ide szegődött, s a Dráva-szög nagy ismerőjeként tudósa lett a vidéknek. Az oszlopfő méltóságteljesen fénylik a homlokzaton, csak a vakolat és a ház megy ki lassan a díszek alól. Folyton a régiek jönnek velünk szembe a télutóban, a nagyutcán. Egy tűzfal csúcsán is régi gólyafészek szálai foszlanak, mint egy félrecsúszott párta egy korábbi élet homlokán. Szembe vele korhűen felújított, újjáépített ház, remény. Előtte ezüstkárászként csillogó státusszimbólum, Mercédesz áll. A máról akartam mesélni, a hatalmas múlt és a csetnikes közelmúlt utánról, az életről, az időről, amely akarva akaratlanul is birtokába veszi a romos házakat, a nádasokat vagy a temetőt is. A sírkertben mindig van élet. Amíg a holtak javára nem billen az arány. Emlékezni a régiek egyre többen, egyre messzebbről járnak haza. Amelyik elárvul, azt leltárba veszik, sírkövek fekszenek égnek fordítva. Gazdáikat várják és őrangyalaikat nézik, merre húznak, északnak vagy délnek. Lassan beletörődnek a figyelésbe, a Tejút és a hadak útjának nézésébe. Itt már jobb sorsra nem, csak az időre várnak, mely nekik, köveknek még megadatik. Nekünk, kik a falu utcáin, a víz partján bóklászunk, annak a bizonyos időnek a nyomait keresve, kevesebb jutott. Fertály órányi, vagy valamivel több. Ennyi jutott, képriportra, falunézőre. Valami átmenetet keresek, a régi korokat idéző homlokzatok és az előre mutató élet között. Egy macska áll a kapu előtt, a nagyvendéglő helyén aprócska gyermek nagyapjával sétál. Kéz a kézben, egymást fárasztják a délutáni alvás előtt. Odébb, egy népes család, három csemetével, egy régi formára szabott új ház előtt kocsiba száll. Reménykeltőn cseverésznek. Az iskola sarkánál, a ház ablakában kollégánk, Zsolt, legkisebb, harmadik fiával integet. Gazdagnak mondhatja magát. A házsor végén, két horgászbottal, hátizsákkal felmálházva fiúcska ácsorog, a partról nem halat, csak vizet nézni jött. Hátha a télnek is kedvét szegi. Bátor cselekedet. Majdnem utolsóként egy felújított ház, városi túlzással, a régi tetőn új cseréppel a tulaj neve van kiírva, más nyelven. Mint egy hamis skanzenben, az udvarban minden van, több mint kellene, több mint korábban volt. Terjed a nád. Visszakanyarodunk a méltóságteljes protestáns templomhoz, nem ma rakták tornyát. Annak adatait, akár csak a falu Árpád-kori múltját, a régi hadak vonulását könyvek őrzik, bárki megtalálhatja, míg a közelmúlt, a romos házakra, néhány felújított portára és hallgatag gazdáikra van bízva. Ne háborgassuk őket.

Pipás pákászokkal, bajuszos halászokkal és a rájuk váró fehérnéppel nem találkoztunk. Halszagú őrangyalaik, biztos a sűrű nádasban fészkelnek és az időre várnak, arra, hogy megmozduljanak a vizek, hogy a palánták cseperedni kezdjenek a melegágyakban, s ha a fennlevő is úgy akarja, jó paprikaszüret legyen, csendes nyár, eresz alatt szikkadó piros füzérek. Talán akkor előjönnek. Szóval, az időre várunk és angyalvonulásra, mert annak megvan a rendje.

Egy délelőtt fertály órája néhány fotóra elég, de képriportra túl kevés. Csak a hiányzó képeket s gondolatait viszi tovább az ember s a friss elhatározást, hogy ide vissza kell jönni. Aztán, ha elég hosszú a hazaút, ez is halványul, s csak egy két dolog marad meg bennünk, a templom méltósága, ízek, illatok, saját belső képeink. Egy újabb alkalom reménye, a várakozás minden utazás végén. Egy hattyúpár fotója alá írtam régen, hogy a madarak tudnak valamit, valamit, ami több mint emberi. Nem is tudom, hűségről vagy reményről írtam e, de volt benne várakozás.

A várakozás, nem a tudat erőssége, nem magatartás és nem idő kérdése. A megfoghatatlan idő nem is lehet kérdés, hiszen van, velünk és egyre inkább nélkülünk. Mi csupán évszakokra, napokra, hetekre osztva, néha órákba szorítva, vagy percekre szabdalva teszünk kísérletet, emberi módon megfogni a megfoghatatlant.

Folyton várakozunk. Madár lesen, vizek fölött vagy csak macskaként egy kapu sarkában. Kiállunk. Az állatok tudnak valamit, mint már mondtam, a várakozásról, hűségről is. Valamit, ami csak kegyes pillanatainkban szegődik mellénk. Nem vagyunk egyedül. Kopácson két kis csapatban ludak húznak lefelé. Ludak? Vagy gazdátlan őrangyalok szárnysegédei? Nem tudni. Ilyenkor, amikor észrevétlen átmenetben az idő, amikor megrezzenek a vizek, amikor a várakozás megmagyarázhatatlan ösztönként jelzi, valami jön, valaminek érkeznie kell, hiszen semmi sincs. Ehhez egyedül kevesek vagyunk. A kopácsi templom tornyában harangok fészkelődnek, mintha hozzánk szólnának, mintha vasárnap lenne, mintha egy más világ csücske lenne a Kopácsi Nagyvendéglő helye. Itt a falu közepe, ki nem hiszi, jöjjön be! Ez állt egykor kitárt ajtajára írva. Most a semmi van jelen. Meleges János uram, mit is mondhatna, hol is panaszkodhatna. Vendéglőjére, az elveszett időre és a hamis boldogságra csak a szabad ég alatt árválkodó söntés emlékeztet. Azt mesélik, a vendéglős visszajár, de nem a hitelbe adott nagyfröccsök árát behajtani, hanem a saját lelkét nyugtatni. Csak az a baj, hogy régi vendégeit nem találja. Vízen járva vagy a mindenség fölött távoztak azok, vándormadárként vagy csak láthatatlanul. Becsületét keresve, János urunk egyedül maradt a kopácsi utcákat járva.

De menjünk tovább. A templomon túl, a napos oldalon, zománcos oszlopfő tartja a szebb időket megért ház lakóinak emlékét. Egy asszonyka örömére vagy a ház urának büszkeségére tétettek e föl a zománcos kiegészítők? Nehéz lesz megtudni. Talán Lábadi Károly barátunk válaszolhatna, aki régen ide szegődött, s a Dráva-szög nagy ismerőjeként tudósa lett a vidéknek. Az oszlopfő méltóságteljesen fénylik a homlokzaton, csak a vakolat és a ház megy ki lassan a díszek alól. Folyton a régiek jönnek velünk szembe a télutóban, a nagyutcán. Egy tűzfal csúcsán is régi gólyafészek szálai foszlanak, mint egy félrecsúszott párta egy korábbi élet homlokán. Szembe vele korhűen felújított, újjáépített ház, remény. Előtte ezüstkárászként csillogó státusszimbólum, Mercédesz áll. A máról akartam mesélni, a hatalmas múlt és a csetnikes közelmúlt utánról, az életről, az időről, amely akarva akaratlanul is birtokába veszi a romos házakat, a nádasokat vagy a temetőt is. A sírkertben mindig van élet. Amíg a holtak javára nem billen az arány. Emlékezni a régiek egyre többen, egyre messzebbről járnak haza. Amelyik elárvul, azt leltárba veszik, sírkövek fekszenek égnek fordítva. Gazdáikat várják és őrangyalaikat nézik, merre húznak, északnak vagy délnek. Lassan beletörődnek a figyelésbe, a Tejút és a hadak útjának nézésébe. Itt már jobb sorsra nem, csak az időre várnak, mely nekik, köveknek még megadatik. Nekünk, kik a falu utcáin, a víz partján bóklászunk, annak a bizonyos időnek a nyomait keresve, kevesebb jutott. Fertály órányi, vagy valamivel több. Ennyi jutott, képriportra, falunézőre. Valami átmenetet keresek, a régi korokat idéző homlokzatok és az előre mutató élet között. Egy macska áll a kapu előtt, a nagyvendéglő helyén aprócska gyermek nagyapjával sétál. Kéz a kézben, egymást fárasztják a délutáni alvás előtt. Odébb, egy népes család, három csemetével, egy régi formára szabott új ház előtt kocsiba száll. Reménykeltőn cseverésznek. Az iskola sarkánál, a ház ablakában kollégánk, Zsolt, legkisebb, harmadik fiával integet. Gazdagnak mondhatja magát. A házsor végén, két horgászbottal, hátizsákkal felmálházva fiúcska ácsorog, a partról nem halat, csak vizet nézni jött. Hátha a télnek is kedvét szegi. Bátor cselekedet. Majdnem utolsóként egy felújított ház, városi túlzással, a régi tetőn új cseréppel a tulaj neve van kiírva, más nyelven. Mint egy hamis skanzenben, az udvarban minden van, több mint kellene, több mint korábban volt. Terjed a nád. Visszakanyarodunk a méltóságteljes protestáns templomhoz, nem ma rakták tornyát. Annak adatait, akár csak a falu Árpád-kori múltját, a régi hadak vonulását könyvek őrzik, bárki megtalálhatja, míg a közelmúlt, a romos házakra, néhány felújított portára és hallgatag gazdáikra van bízva. Ne háborgassuk őket.

Pipás pákászokkal, bajuszos halászokkal és a rájuk váró fehérnéppel nem találkoztunk. Halszagú őrangyalaik, biztos a sűrű nádasban fészkelnek és az időre várnak, arra, hogy megmozduljanak a vizek, hogy a palánták cseperedni kezdjenek a melegágyakban, s ha a fennlevő is úgy akarja, jó paprikaszüret legyen, csendes nyár, eresz alatt szikkadó piros füzérek. Talán akkor előjönnek. Szóval, az időre várunk és angyalvonulásra, mert annak megvan a rendje.