A világcsodának nevezett októberi chilei sikeres bányászmentési akciót – hála a TV-közvetítésének – az emberek milliói kísérték feszült figyelemmel az egész világon. Ez a nagy esemény eszembe juttatta, hogy valamikor régen én is voltam lent a föld gyomrában, és hogy milyen kísérteties érzés a sötét tárnában lenni.
Már azért sem volt mindegy, mert leereszkedés előtt egyszerűen aláíratták velünk, hogy senki se felel az életünkért, önszántunkból megyünk le a föld mélyébe. Huszonéves újságíróként nem volt épp mindegy nekivágni ennek a „tanulmányi kirándulásnak” szánt kalandos útnak.
Labinban annak rendje-módja szerint beöltöztettek bennünket, frissen mosott bányászöltözetet kaptunk, mellé magas szárú gumicsizmát, széles karimájú csákót, és természetesen az örökégő bányászlámpát, hogy világítani tudjunk a tárnában, de ezzel se láttunk messzebb az orrunknál. Sokunknak inába szállt a bátorsága. Mi heten, nők, bátrabbaknak mutatkoztunk és rátartiságból se kértük a felmentést. Előzőleg ugyanez a csoport, a Tanjug (Jugoszláv Távirati Iroda) első újságíró-iskolájának végzett növendékei, azaz mi már bejártuk az ország jelentősebb gyárait, építkezéseit, kórházakat, birtokokat látogattunk, persze minisztériumi engedéllyel, de sehol se fenyegetett bennünket életveszély, mint ott, az isztriai labini bányában.
Kicsit megszeppenve ugyan, de mégis aláírtuk, hogy önkéntesen indulunk a mélybe. Ha nem jönnénk vissza, legalább a nevünk ott marad.
Bizony nem volt mindegy elindulni a bizonytalanba.
„Szerencse le, szerencse fel, ilyen a bányászélet” – eszembe jutott a bányászok mélabús éneke, ők is a szerencsébe bíznak, az ő életükért se vállal felelősséget senki, a miénkért se! Hát mentünk.
Recsegett-ropogott velünk a liftnek nevezett hatalmas vasketrec, s mi egymásba kapaszkodva, sápadozva zuhantunk a mélybe. Akkor megmondták, de már elfelejtettem, hogy hány száz méter mélyen álltunk meg, de nagyon lent voltunk.
A bánya vezetői mindenesetre meg akarták és meg is mutatták nekünk, újságírópalántáknak, hogy milyen veszélyes a bánya és milyen nehéz vájárnak lenni. Volt mit látni és átélni. Máig se felejtettem el a látottakat, pedig fél évszázad is eltelt azóta.
Miután kiengedtek bennünket a szénporos, rácsos felvonóból, térdig érő latyakban gázoltunk a csörgő üres csillék mellett, majdnem elsodort bennünket a szellőztető berendezés huzatja. Vacogott a fogunk is, de mentünk. Majd hirtelen perzselő hőség csapott meg bennünket a vaksötét járatban. Kemény tapasztalat a kezdő újságíróknak, de tudnunk kellett miként fejtik a szenet és hogy kerül a felszínre ez az akkor pótolhatatlan tüzelőanyag.
Szerencsésen visszajöttünk a föld gyomrából, mi is, és azok is örültek, akik akkoriban így képzelték el a tanulmányi kirándulásokat
Kétrét görnyedve, majd hason csúszva erőlködtünk tovább a keskeny vájatban, a széntáblákon, mire a bányászokig értünk. Felismerhetetlenségig feketék voltak, csak az szemük fehérje és a foguk villogott. Szinte megijedtünk tőlük, de azt hiszem ők is tőlünk, hiszen a tárnába ritkán jön vendég. Számomra szörnyű volt a találkozás, a bányászok zöme hadifogoly volt. Egy részük kezdetleges eszközökkel a tárna tetejét, falát deszkázta alá, a többi a szénfalat hasogatta rövid nyelű csákánnyal. Borzalmas volt a hőség.
Feljönni sem volt könnyű, ömlött rólunk a víz, csizmánk tele volt latyakkal, kormosak, feketék voltunk. Örültünk, hogy feljöttünk és hogy névsorolvasáskor nem hiányzott senki. Lassan elszállt belőlünk a félelem és bár kormosan, de tudtunk mosolyogni a fotósunknak is. Csoportunknak 35 tagja volt, négyen voltunk vajdaságiak.
Az ősszel, amikor a chilei bányában rekedt 33 vájár életének megmentéséért küzdöttek a társaik, eszembe jutott a mi hat évtizeddel ezelőtti „hőstettünk”, amit persze össze se lehet hasonlítani a chilei esettel, de átérezni örömüket annál inkább lehet.
