2024. szeptember 7., szombat

A rávalóról

A mögöttünk hagyott évben, kutatásaim alapján, a legtöbb szó a pénzről esett, a pénz meg az üzlet körül forgott. Eközben teljesen meghonosodott nálunk is, itt, a déli végeken a prodzsekt kifejezés. Még olyan kis településen is, mint Pecesor, amelynek ki- és bejáratát elzárták az utak mellett feltornyosodott, elszállításra váró cukorrépahegyek, tehát még egy ilyen, világból kirekesztett kisközösségben is prodzsektekről kommunikáltak egymás közt az emberek, ifjak és idősek egyaránt. Ha a fizetőeszközre, a pénzre terelődött a közbeszéd, már ott kinn a tanyavilágban is mindenki pénzeszközökről beszélt, mert ilyen eszközök hiányában még a csordakutat se lehet használható állapotba hozni. Érdekes, hogy a csordakútnak ez ideig nem találtak megfelelőbb nevet, amely név használata és elterjesztése közelebb vinné a régiót azokhoz a régiókhoz, amelyeknek a húzóereje Európa felé pozitív tendenciákat produkál.

A pénzeszközök megcélzásához olyan prodzsektek szükségesek, amelyek harmóniában vannak a régiófejlesztéssel, s azokon is túlmutatnak. Egy tizenkilencedik századi, nagy kapacitású szárazréti csordakút a tanyai turizmus fellendítése céljából nemcsak az adott helynek és környéknek hozhat jelentős hozadékot, de beépülhet abba a prodzsektbe is, amely ezáltal szerves részévé nőheti ki magát abban a perspektívában, ami születőben van.

Igen ám, csakhogy pénzeszközök nem hullanak az égből.

Még mielőtt föltalálták volna a pénzeszközöket és beemelték volna a köznyelvbe ezt a csábítóan szép kifejezést, amikor még tehát csupán pénzről volt szó, úgymond nagyon megkedvelték ezt a fizetőeszközt. Azok is, akiknek zsákszámra volt belőle, azok meg kiváltképp, akiknek nagyon vékonyan csörgedezett.

Nem szinyel a lóvé, mondogatta egy cigány ismerősöm, ami az ő édes nyelvén annyit tett, hogy annyi se folyik be neki a muzsikálásból, amennyi az éhes rajkók szájának betömésére úgy-ahogy elegendő lenne.

De egy napszámosnak se tellett mindenre, sokszor a legszükségesebbre se.

Szeretnék egy vízipisztolyt, mondogatta a kisfiú az apjának a búcsú színes sátrai között sétálva, amire az apa egyszerű, de tömör válasza ez volt: nincs rávaló, kisfiam. Most másra kell.

Mert volt világ, s ama világban éltek emberek, akik a pénzt, mint olyat, a szájukra se vették. Esetleg ennyit: nincs gyengi. Bizony-bizony egyeseknek gyengén csordogált a gyengi.

Miként manapság is gyöngén csordogál a pénzeszközzé nemesedett fizetőeszköz még az alaposan elkészített és fölépített prodzsektekhez is.

Van sok fölépítenivaló, de nincs hozzá pénzeszköz.

Akiknek pedig volt, mint a polyva, azoké messzi vidékek pénzintézeteiben kaptak menedéket.

Tehát nincs pénz. De ne finomkodjunk! Mondjuk ki úgy, ahogyan a pénztelen tömegek nevezik őkelmét, s ahogyan a költő belekiáltotta méltán híressé vált versébe: nincs PÍZ!

Ilyen pőrén, így lemeztelenítve, ennyire nevén nevezve.