Soromra várok a hajszobrászomnál. A mester kedves, mint a nők hajszobrásza, épp csak a neve nem stimmel a legendás Gedeonéval. Első emeleti, cégtábla nélküli műhely. Olyan nyugdíjasoknak való, ám olykor betévednek ide fiatalok is, mert az idős mester modern kamaszfrizurát is tud sikeríteni. De ilyen vékonypénzű fiatal azért ritkán fordul be ide.
Három erősen ősz koponya vár sorára előttem, a negyedik a forgószékben ül, a mester keze alatt.
Valamikor a műhely nem itt, egy többemeletes bérház első emeleti lakásának a szobájában volt, hanem a város főutcáján, a most idejáró kuncsaftok még élénken emlékeznek rá. Ott ismerték és kedvelték meg a könnyű kezű hajszobrászt. A mostani bérház helyén állt az örökös munkában meggörnyedt figaró családi háza, s minthogy azt lebontották, a helyén épült bérházban kapott lakást a mester. Így került ide vissza, s mi is, valamikori, máig hű törzsvendégei.
Ekkora előzetes után, úgy érzem, rátérhetek mondandóm lényegére.
A műhelyecskében a diszkrét ollócsattogtatás és az elektromos nyírógép halk zümmögése közepette folyik a beszélgetés. Ahogyan ez már borbélyműhelyben ősidőktől fogva megszokott. Sokan nem is azért járnak szívesen borbélyhoz, hogy rendbe hozassák az üstöküket, szakállukat, harcsabajszukat, hanem a jó beszélgetés kedvéért. Miközben annyi mindenről értesülhetünk, feltölthetjük magunkat olyan hírekkel is, amilyenekkel nem foglalkoznak a hírközlő eszközök.
Vajh falvainkban vannak-e még ilyen meghitt találkozóhelyek, ilyen apró parlamentek, ahol kedvükre kibeszélgethetik magukat az emberek? Egyik nagybátyámnak volt ilyen műhelyecskéje, akkor, amikor még házhoz járó borbélyok is léteztek ismertetőjelükkel, kicsi borbélytáskával a kezükben, s akik nem pénzben, hanem természetben, terményben kapták egész évi munkájukért évente egyszer-kétszer a járandóságukat.
A jelenlévők nem ezekről a dolgokról cserélnek véleményt, hanem a mai állapotokról, s mert mind nyugdíjasok, mélyen nyugdíjas korúak, kispénzűek, valószínűleg ezért a keserűségük a nagypénzűek ellen fordult, s egyetértenek abban, hogy az országvezetők mind tolvajok, miattuk tartunk ott, ahol vagyunk.
Bezzeg az Öreg idejében nem volt így. Az Öreg valódi nevét senki se ejti ki, hiszen tudjuk, kiről van szó. Róla, aki az országot egybetartotta és mindenkinek biztosított munkát, megélhetést.
Persze, állapítják meg, akkor is akadt egy-két enyveskezű, de nem annyi, mint ma. Velük van tele az ország.
Ekkor szólal meg, aki mindez ideig hallgatott, mert talán úgy gondolta, hogy a mester keze alatt nem illik dumálni. Azt mondja reszelős hangján:
– De mit morogtok? Nem mi választottuk meg őket?
Erre a hármak elhallgatnak. Még a mester kezében is megáll a szerszám, kikapcsolja a nyírógépet és néma arccal felénk fordul.
Összesunyítunk.
