Kelet és nyugat egykori határán

Ez az osztrák–magyar határátlépő Sopron közelében, a Páneurópai Piknik Emlékhelynél. Bal oldalt útjelzőtől árnyékolva látható az 1989-es határáttörés emlékére állított kapu

„A magyar kormány 1989. szeptember 10-én este bejelentette, hogy a Magyarországon tartózkodó NDK-állampolgárok saját úti okmányukkal aznap éjféltől Ausztria felé elhagyhatják az országot. Példátlan és örömteli „népvándorlás kezdődött” – írta a Soproni Hírlap 23 évvel ezelőtt. Talán a sorok írója sem sejtette, hogy a kontinens teljes átrendeződése kezdődött meg ezáltal – ami fontos előzménye volt Németország újraegyesülésének és az Európai Unió keleti bővülésének is – Fertőrákos közelében, Sopronkőhidától alig négy kilométerre, Magyarország északnyugati csücskében, ahol először a határőrség, később maga a határvonal „légiesült”, vált feleslegessé. Hogy is gondolta volna? Egyáltalán ki merte ezt akkor hinni, bármennyire is óhajtotta?

Én nemrég, a 23. évforduló küszöbén próbáltam ki, milyen érzés átlépni a két ország között több mint kilencven évvel ezelőtt meghúzott határt úgy, hogy még csak őrház, határőrség sincs, csak sima út, melynek egyik oldalán azt írja: Magyarország, Fertőrákos, a másik oldalán pedig Österreich. Ha válaszolnom kell erre a költői kérdésre, igen prózaian azt mondhatom: egyszerű, jó érzés, és semmi különös annak, akinek nem határozta meg az életét a vasfüggöny. Most adott a jó minőségű út, a megfelelő útjelzés, magyar oldalon a Páneurópai Piknik Emlékhely, osztrák oldalon pedig az emlékeztetőül, figyelmeztetésként szolgáló szögesdrót, a keletet a nyugattól elválasztó kerítésrendszer egy darabja. Ennyi. A magamfajta unión kívüli azért óhatatlanul körbenéz, tamáskodik, nem hiszi, hogy az útlevelét sem kérik, és elhagyhatja azt az országot, amelybe belépett, mehet szabadon egy harmadikba. Akár a madár. Bevallom, felemelő érzés volt.

Melocco Miklós: Áttörés-Abbruch című szobra a Páneurópai Piknik Emlékhelyen méltó emléket állít egy eseménynek, vele együtt egy kornak

Megrázó viszont Melocco Miklós: Áttörés-Abbruch című szoborkompozíciója, mely a Páneurópai Piknik Emlékhely egyik központi pontja három évvel ezelőtti felállítása óta. Az emlékhelyet őrtorony, kopjafák, a szabadság harangjai, az eseményeket megidéző pannók, az egykori ÁLLAMHATÁR feliratú rozsdás tábla, több hektáros rendezett füves terület, valóságos piknikhely fogadja. Az út másik oldalán a Magyar Tudományos Akadémia állította fasor, mellyel Széchenyi emlékét idézik. Ezen a helyen minden év augusztus 19-én összegyűlnek a határ két oldalának lakói, el-eljönnek egykori „keletnémetek”, politikusok, és családias hangulatban töltenek el egy napot, megemlékeznek a közelmúlt történelmének minden bizonnyal legnagyobb „kirándulásáról”, azaz „piknikjéről”. Lobenwein Tamás fotóriporter 1989-ben is a helyszínen volt. Emlékezete szerint óriási tömeg gyűlt össze a határ mindkét oldalán ezen a bizonyos augusztusi napon. Készített néhány felvételt, de nem gondolt semmi különösre. „Egyszer csak üvöltést hallottam, abban a pillanatban a magyar oldalon nekifeszültek a kapunak, a zsanér reccsent, és kinyílt a jobb oldali kapuszárny. Még gondoltam is magamban: miért kell ilyen otrombán viselkedniük a magyaroknak? Aztán döbbentem csak rá, hogy nem magyarok, hanem meggyötört arcú keletnémetek feszültek neki a kapunak. Szívszorító élmény volt. A legemlékezetesebb talán éppen az, amikor egy menekülő anya öléből kiesett a gyermeke, a magyar határőr pedig felvette és odavitte hozzá. Az áttörés pillanatok alatt játszódott le, de úgy tűnt, a katonák tudomásul vették a helyzetet, mert utána még órák múlva is simán átjöhettek az emberek." – mesélte.

Csapó Imre egykori határőr családi házának udvarában múzeumot rendezett be, melynek elengedhetetlen része a múltidéző szögesdrót

A fotóriporter emlékei augusztus 19-eiek, amikor több mint 600 NDK-beli állampolgár használta fel a vasfüggöny megnyílásának rövid pillanatát arra, hogy nyugatra szökjön. A magyar határőrség Bella Árpád határőrnek köszönhetően az érvényben levő lőparancs ellenére sem avatkozott közbe. A következő napokban nagy volt a zűrzavar, de a magyar kormány kérésére a nyugati határ őrizetét megerősítették, így az NDK-beliek szeptember 11-ei, végleges kiengedése előtt viszonylag keveseknek sikerült a szökés...

Ennek a letűnt kornak az emlékeit gyűjtötte egybe Csapó Imre egykori határőr, aki Fertőrákoson magánmúzeumot nyitott 2009-ben, az események 20. évfordulóján. Ma már nyugdíjas, és bár ezer elfoglaltságot talál magának, szívesen elkalauzol minden érdeklődőt, aki a Vasfüggöny Múzeumba betér. A csaknem két és fél évtizede letűnt érából sok mindent „átmentett”: a szögesdrótot, az őrtornyot, egy DDR jelzésű halványzöld Trabantot, és számos „apróságot”, a katonai viselettől kezdve a taposóaknáig, melyeknek az udvar egy hátsó helyiségében alakított ki zárt múzeumi helyiséget. Mint mondja, a magyar–osztrák határőrizeti feladat hosszú évtizedeken át embert próbáló – ha nem a legnehezebb – szolgálatot rótta a magyar határőrségre, melynek jómaga huszonhét hónapig sorkatonaként, majd huszonnégy évig hivatásos katonaként volt részese. Civil gyűjteményét több éves munkával hozta létre, múzeuma pedig segít eligazodni a hidegháborús korszak rafinált határőrizeti intézményének megismerésében. Udvarában „testközelből” is megtapasztalhatjuk, hogy a határvidék első védelmi vonalát a vadfogó jelentette, ettől két méterre állt a jelzőkerítés, amelyre az őrs 24 voltos elektromos jelzőberendezését kapcsolták. Riasztás esetén a határőrök azt is tudták, melyik szakaszra kell kivonulniuk. A határ és a jelzőkerítés között húzódott a hírvezeték-sáv, a járőrút és a nyomsáv. A hírvezeték-sávban álló villanyoszlopokra a járőröző katonák részére telefoncsatlakozókat helyeztek el. A járőrúton gyalogosan és gépjárművel szolgálatot teljesítő határőrök ellenőrizték a nyomsávot. Az öt méter széles, felgereblyézett szakaszon kirajzolódott, ha azon valaki keresztülhaladt. A határsértőnek innen még több száz métert kellett megtennie a határig. Ezen az előterepnek nevezett részen a géppisztolyos, őrkutyás határőrök még elfoghatták azt, aki a védelmi rendszer többi részén sikeresen átjutott… Az őrtornyokból, a magasból is figyelni tudták a környékbeli utakat, ösvényeket. És figyelték is, nincs mit titkolni – mondja.

Az a jó, hogy ez a kor a múzeumba került. Az egykor szigorúan ellenőrzött határátlépőhelyek eltűntek, néhol tárgyi nyomuk sem maradt. Ha ezen az északnyugat-magyarországi vidéken járunk, sétáljunk fel a Kőszegi-hegység 883 méter magas csúcsára, az Írott-kőre, mely az osztrák–magyar határon van. 1989-ig a csúcsot magyar oldalról nem lehetett látogatni, 2003 óta azonban a gyalogos és kerékpáros kirándulók az országhatárt is átléphetik. A csúcsról eltüntették a vasfüggöny korszakának minden tárgyi emlékét, csak egy felújított kilátó áll ott, ahonnan gyönyörködni lehet a táj szépségében. Itt olvasható, hogy 1891-ben állították az első, akkor még fából ácsolt kilátót, mely az Árpád-kilátó nevet viselte. Ez 1909-ig állt, majd 1913-ban építették az újabb, immár kőből készült kilátót. Az 1920-as trianoni döntés óta a magyar–osztrák határ az épületet pont kettészeli, nyugati fele osztrák, keleti fele magyar területen áll. Aki a meredek lépcsőket szeli a kilátón felfelé, persze mit sem sejt ebből. Beszéljen bármilyen nyelven, érkezzen bárhonnan, csak az egyszerű emberi cél vezérli: feljutni a csúcsra!