A dél-burgundiai Ameugny falutól, ahol a szálláshelyünk volt, a kisváros Cormatin legfeljebb három kilométerre terül el. Rendszeres buszjárat köti össze a két települést, mi mégis gyalog megyünk – nem is tudjuk, miért. Pedig meleg van: egyhetes ott-tartózkodásunknak talán az egyetlen kifejezetten meleg napja. Átvágva a dimbes-dombos, amolyan „hegyalja” vidék leginkább talán szurdokoknak nevezhető részein, le is rövidítettük valamelyest a távot. Jó, kibírtuk. Nekünk bizonyára egészségünkre vált a gyaloglás...
A gyerekek közül egy visszafele sírt a fáradtságtól (vihette végül hátán az apja!), a másik (az enyém) meg csak azért nem sírt, mert az a fiúknál szégyen, meg tudta, hogy úgysem bírnám vinni. Ha valaki itthon azt mondaná, gyalogoljak el a közeli városba – az sincs sokkal, vagy egyáltalán nincs messzebb –, kiröhögném... De nyaraláson valahogy másként gondolkodik az ember. Amiért hősiesen megtettük ezeket a kilométereket a burgundiai száraz nyárban, tulajdonképpen nem is maga a kisváros, hanem a „château”, azaz a tizenegy hektáron elhelyezkedő kastély és kertkomplexuma: a du Blé család és leszármazottaik, a Huxelles márkik vagyona és öröksége. Noha a kastély alapjait még 1022-ben lerakta az első du Blé, Cormatin ura, s a család jelszava az „örökké du Blé” volt, majd a Huxelles-kel való „összeházasodás” révén a vidéki nemesi életvitel lehetőségeit és a család rangját is alaposan kiterjesztették, a 19. században már – családi kapcsolatok és megvásárlás útján – más családok (Dezoteux, de Lacrettele) tulajdonába került. A századvégen a Monte Carlo Opera rendezője vásárolta meg, aki különböző stílusokat ötvözve: bizánci, reneszánsz és XIV. Lajos (Napkirály) korabeli szoba létrehozásával igyekezett elkápráztatni híres vendégeit, Carusót, Cécile Sorelt, Jullei Massenet-t, Cahaliapine-t. A kastély déli szárnya 1815-ben, egy sikertelen átalakítás következtében összeomlott; az 1980-ban kezdődött, eredetiségre törő és – miként ma látszik – igen sikeres helyreállítás során már képtelenség volt újraépíteni, ezért inkább teljesen lebontották. A du Blé és a Huxelles márkik birtoka ma igen jól működő (és bizonyára sokat hozó) idegenforgalmi látványosság: csupán a szabadtéri színpadán zajló fesztivál, a „Rendez-Vous de Cormatin” évente tizenkétezer látogatót vonz negyven előadásával; a franciaországi útikönyvek és turistakalauzok legtekintélyesebbjei igen kiváló helyként jelölik meg, ezért egész évben látogatók sokasága járja a környéket. A nyaranta heti rendszerességgel több ezer lakót befogadó Taizé közelsége is bizonyára sokat számít: lakói számára kedvezményes a belépőjegy ára. Mi is féláron kapjuk meg a jegyet, anélkül, hogy kérnénk: „Students, Taizé...” – mondja nekünk a pénztáros, mi meg nem is tudjuk, nem is igyekszünk megmagyarázni, hogy korunknál fogva legfeljebb az egyetemisták tanárai lehetünk; ketten tényleg azok is vagyunk...
A kastély fénykora a 17. századra esik, amikor Jacques du Blé 1618-ban XIII. Lajos királytól elnyeri a márki címet, majd a család tagjai évszázadokon át különböző hivatalokat és rangokat töltenek be a királyi udvarnál – volt, amikor Cormatint egészen el is hagyták, s természetesen volt olyan időszak, amikor megpróbáltatások, meghurcoltatások sújtották a családtagokat a 16. századi vallásháborúktól kezdődően az 1789-es francia polgári forradalom eseményein (amikor nem volt épp „előnyös” márkinak lenni!) át, a Második Köztársaság (1848) történéseiig. A nagy francia forradalomban a családot és a kastélyt – ez a mese járja! – a híres burgundiai bor „mentette meg” a pusztulástól, ugyanis a forradalmárok előtt megnyitották hatalmas pincéiket, kigörgették elébük teli hordóikat... Mint minden nagy múltú család, a Huxelles-k történetét is tragédiák, hősi kiállások és viharos szerelmi kalandok gazdagítják, színesítik. 1812-ben pl. feltűnt körükben Alphonse de Lamartine (1790–1869), a környék (Mâcon) ismert szülötte, a francia romantika irodalmának híres költője, s elcsábította az akkori tulajdonos lányát, a férjezett Nina Dezoteux-t. A bohém forradalmár költő csak évtizedekkel később jelenik meg újra a kastélyban, amikor azt 1843-ban rokona, Henri de Lacretelle vásárolja meg. Lamartine itt írja meg eszmetársaival a köztársasági programot, majd 1849-ben felavatják a Forradalom Szobrát a kastélykertben. A szobor ma is áll, túlélte a forradalom viharait – csak lefejezték. Mint az akkori köztársaságot is.
A vizesárokkal körülvett lenyűgöző kastély legelegánsabb tere kétségkívül a párizsi Luxemborug Palace-ról mintázott lépcsőház, amely 20 méter magas és 9 méter széles, különleges hatását a fényjáték és a vonalak harmóniája adja. Legpompásabb helye a Gilded Rooms, azaz az aranyszobák, ezeket 1627–28-ban alakították ki festett, faragott, aranyozott mennyezettel, falburkolatokkal, a részletek kifinomult kidolgozásával, festményekkel, bútorokkal és faliszőnyegekkel, kárpitokkal stb. Mintáját Medici Mária, IV. Henrik feleségének, Franciaország régensének a környezete szolgáltatta: a du Blé-k ugyanis udvarában fontos hivatalokat töltöttek be. Amúgy a bútorzat és az általa sugallt életmód inkább egyszerűnek, puritánnak mondható: vagyis a márkik többet adtak a pompára, a lenyűgöző gazdagságra, mint magára a kényelemre. Jártunk a kastély konyhájában is, elcsodálkoztunk azon, milyen érdekes és találékony szerkezetekkel könnyítették meg a nemesi asztalra valók elkészítését, a húsok párolását, sütését, nyársalását és forgatását. A kastély könyvtárszobája a 19. századból származik hatalmas, formabontó és a kor erkölcsi határait áthágó festményeivel (pl. Nimfák tánca), amelyek közül nem egy szerepelt azon a híres 1868-as párizsi kiállításon, amelyen az impresszionisták felléptek, különösen Edouard Manet Reggeli a zöldben című festménye hatalmas botrányt okozott. A Cormatinból származó képek „meztelensége” felett azonban átsiklott a prűd tekintet, hiszen az a klasszikus kort idézi, Manet-festmény pedig a polgári világ romlottságát jeleníti meg.
A kastélyt körülvevő nagy kiterjedésű arborétum a francia kertépítészet különböző korszakainak elemeivel: rendkívüli látványélmény. S miután elfárad az ember a kastély szobáinak körüljárása után, itt nyer pihenőt lugasaiban, szökőkútjai, természetes és mesterséges tavai, patakjai mellett, a madárházban – kivéve, ha bemerészkedik a labirintusba, mert akkor járhat körbe-körbe, amíg ki nem talál belőle...
