Mindig késik, ki fényképezőgéppel indul útra. Megállítja a látvány, és az, mit odaképzel, mit magával visz az ember. Ezt tesszük mi is, sietünk és meg-megállunk, fényképezünk.
BOROS SKANZEN
Tíz óra múlt, tehát késünk. Szárhegyről (Lazarea), Gyergyóból (Gurghiu) igyekszünk, és most jutunk Szépvíznél (Frumoasa) a Kárpátokon át. Gyimesközéplok (Lunca de Jos) keskeny falu, az út sem mondható szélesnek, de a Tatrosba (Trotus) futó patakok rejtélyesen tágassá teszik. A patakok mentén a völgybe simuló házak, ólak, udvarok, és az életet elviselhetővé szelídítő hit jelenti itt az utcákat, amelyek mégsem azok, többek. Közösségek. Patakok. Így tudom. Szeretném.
A FENYŐ IS EMBER
A skanzen általában útikönyvekbe, prospektusokba való, élettelen, megfogható múlt. A Boros skanzen és panzió csak részben az. A környéken halálra ítélt, megvásárolt, lebontott és itt eredeti formában felállított házakból, a hely szellemét tiszteletben tartó építkezéssel a Szász család, lakható, élhető, az erre vágyóknak otthonos szálláshelyet emelt. A vízimalom őrli a kenyérnek valót, amely helyben sül ki. Jószág is van. Szénát kaszálnak, gyűjtenek. Folyik az élet. A táncosoknak, zenészeknek, családi találkozóknak alkalmas teret adó csűr jelenti azt a közösségi helyet, ahol jeles napjainknak vagy személyes ünnepeinknek szerét vehetjük. Persze ez így hírverésnek tűnik, de aki nem hiszi, járjon utána. Egykori, keleti határunk majd 700 kilométerre van innen. Lennert Géza és Gergely József tart velem, őket én biztattam a Kárpátokon túlra. Bizonyára nem bánták meg. Ezt Molnár Szabolcsnak is köszönhetjük, aki az apósa által létrehozott Boros skanzen és panzió boronaházai között igazított el bennünket.
ERDÉLYI KOPÓ
CSÓRÉNYAKÚ CSÜRKE
A tánc-csűr mellett asztalhoz ülünk. Zsíros kenyér lilahagymával. A szerény étel ízletes falat a messziről jövőknek. A személyzet és a tizenhárom ház több mint száz embert tud vendégül látni. Néha csak tudna, mert a távoli utazási irodák, csupán hasznukat nézve, tisztességtelen versengéssel leverik az itteni árakat, nem vetnek, csak kaszálnak. Berbécs és csórényakú csürke látványával, túrós puliszkával és az emlékkeresztekre köthető vékonyka nemzeti trikolor lobogtatásával beérik, akik az ezeréves határ látványprogramot hirdetik. Távolról könnyű, hiszen nekik az is egzotikum, népművészet, hogy lapos a tehéngané és fingik a ló. Hát, ilyen gondolataim támadtak, és itthoni példákat idéztem. De menjünk a Boros patak forrásához. A Dacia jól kapaszkodik. Hidegkút, a forrás helye, vize tényleg jéghideg. Megkóstoltam, nem klórozott. Lépkedünk feljebb, az Apahavas 1330 méteres csúcsára. Határkő volt egykor itt, lövészárok, most kereszt. – Ne fuss messzire, itt viperák is előfordulnak! – szól lánya után Szabolcs. Lennebb a bécsi döntés után állított határjegy nyoma az elsatnyult fűben. Déli irányba fordulva, jobbra Palánka (Palanca), a Tatros folyón túl van Bákó (Bacau) megye is. Közelebb, keletre, lenn, Bilibók Ágoston elszántságának, a médiának és a nosztalgiavonatnak köszönhetően új zarándokhely, a gyimesbükki (Ghimes Faget) bakterház. Egykori határunk legkeletibb pontja. Kissé feljebb a szintén felújított Kontumáci kápolna. Ez határátkelő és vesztegzár volt. Ilyen sokat lát, és gazdagon emlékezhet, aki a csúcson tiszta időben jó útvezetőt kap. Magába láthat az ember, ki jó messzire néz.
SURGYELÁN KÖPENYE
Szabolcs tovább mesél, az egykor itt álló géppuska-fészekről beszél, és arról az öreg honvédről, aki bevallotta, fél meghalni, mert a második világégés idején a felnyomuló ukrán hadosztály katonái közül oly sokakat lekaszabolt innen. Megnézünk egy magaslest is, erdészek állították, majd ereszkedünk a skanzenbe.
Címeken, ütős mondatokon, az írás értelmén töröm a fejem. Nem sokra jutok. Egy biztos, házigazdánk magatartása példaértékű. Épített és élő népi kultúránk ilyen bemutatása, az egykor volt ország rokon vidékeinek megmutatása is fontos. Persze mindezt az élet és a jövő szolgálatába kell állítanunk, amely, bár patetikusan hangzik, a mellettünk futkosó, csicsergő emberpalánta képében van jelen. Szegényebb lesz, ha nem érik olyan együttes örömök, és nem hatják át olyan nemes érzések, melyeket vidékeinket járva, bölcs öregeket hallgatva érezhet.
A fenyvesek között és szövegemben is, néha úgy tűnik, Nyírő jön velem szembe. Feltűnő, hogy lent meg mintha Tamási kalapját látnám, pedig csak Surgyelán köpenyét emelgettem.
