Nyolc éve már, hogy minden októberben Satrincán, ebben a szépfekvésű kis szerémségi faluban megszervezik a libafesztivált.
Ilyenkor a libalegelőre épülő turisztikai központot belakják a vásárosok, olcsó, semmirevaló árujukkal, az ördögmalmosok ósdi ördögmalmukkal, a libapaprikást főző versenyzők csapatai, amelyek főzés közben sült szerbkolbászt majszolnak és sört isznak rá, a helybeli, a közeli és a távolabbi környék művelődési egyesületeinek táncosai, énekesei, az iskolák diákjai.
Így volt ez az idén is.
A nagy térség közepén tizenhárom liba áll csendesen egy vödör víz mellett. Csak akkor mozdulnak el, ha a gyerekek közül valaki meg szeretné érinteni őket.
– Az én libáim – mondja egy ember. Bemutatkozik. Papp Miklósnak hívják és a szomszédos Dobradó faluból érkezett. Dobradó két kilométerre van innen, ugyanolyan kicsi, mint Satrinca, és ott is magyarok élnek, mint itt.
– Azért hoztam magammal a libákat, mert a helybeliek nem hajtják őket ki. Pedig kellene. Mert milyen a libafesztivál libák nélkül?
– És libazsír, libatepertő nélkül – teszem hozzá. Mert a vendégfogadó asztalon a bolti töményitalok és szörpök mellett elfért volna a pirospaprikával meghintett libazsíros kenyér is. Édes vöröshagymával díszítve.
A rendezvénynek elsődleges célja, hogy általa hírt adjanak magukról a satrincaiak. Hírt a nagyvilágba: keressetek fel minket ebben az eldugott kicsi faluban, töltsetek itt egy-két szép napot, meglátjátok, nem bánjátok meg!
Megállít egy asszony. Egy messzi városból érkezett, mondja, és azt kérdezi tőlem, hogy hol vehet libát? Mert ő azért jött a libaszemlére, mert azt gondolta, hogy itt vehet libahúst meg libazsírt, meg libából készült mindenféle finomságot, de sehol semmi, csak ezek az ócska vásárfiák mindenhol. Szép a rendezvény, meg majd meghallgatja a Garavi sokak együttest is, mert szereti dalait, de libát szeretne venni.
Nem tudtam rajta segíteni.
És rajtam sem Grecs Péter, a helyi közösség elnöke, akitől azt kérdeztem, mondja meg, hogy kitől vehetek libazsírt.
– Hát, nem is tudom, majd keresünk valahol. Mert a faluban van liba. Igaz, nem annyi, mint valamikor volt, sokkal kevesebb. Valamikor ez a legelő fehérlett a libáktól, és itt legeltek a tehenek is, a birkák, meg a disznókat is kihajtották. Ma már senki sem legeltet. Akkor több mint 2000 libánk volt, ma alig van 500. És van ugyanennyi fejőstehenünk is, meg disznó, birka...
libáktól a legelő
Mindez az alig négyszáz lelket számláló faluban.
Az épülő idegenforgalmi központ etnoudvarában elsőként az etnoház készült el. Három szobával, a tisztaszobával, a másikkal, amelyben még csak egy szép kemence van, és a középsővel. Itt bekeretezett fényképek lógnak a falon. A központ építésének dokumentumai.
– Ez az ember nagyon sokat tett a faluért – mutat az egyik képre egy idős néni.
Odalépek, megnézem. Egy szakállas emberre mutatott. Munkásruhában van, lapáttal a kezében. Varnyú Ernőt ismerem fel a képen, aki jelenleg az idegenforgalommal megbízott tartományi gazdasági titkárhelyettes és a VMSZ szerémségi körzeti szervezetének elnöke. Nélküle nem múlhat el a libaszemle.
Az etnoudvar kerítésén alkalmi gyermekrajz-kiállítás van. A téma a liba. Helybeli iskolások rajzai. Nagyon szépek, de mégsem tudom fájdalom nélkül nézni a rajzokat, fájdalom nélkül olvasni a kis alkotók nevét. A cirill betűs magyar neveket.
Vajon milyen utat kellene építeni ahhoz, hogy ezek a cirill betűk ismét latin betűkké, magyar betűkké váljanak?
