Óriásplakátok jelenítik meg Újvidéken Isztria, a Dalmát tengerpart városait, idegenforgalmi kínálatát. Közel van, és csábítóan szép – olvasható rajtuk. Az egyik képen Rovinj, a másikon a boli homoknyelv, a harmadikon Dubrovnik. Tudom, ezek az óriásplakátok elsősorban nem hozzám szólnak, vagy ha hozzám is, akkor csupán emlékeztetőül a harminc, negyven, ötven évvel ezelőtti időkre.
Bóli képEgy új nemzedék nőtt fel azóta, amelynek a háborúk, a pénztelenség miatt nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerhessék, megszerethessék az Adriát. Jómagam még abban a szerencsés korban születtem, amikor a vállalatoknak, iskoláknak, politikai szervezeteknek, intézményeknek, sőt a középosztályhoz tartozó magánszemélyeknek (mert akkor még volt középosztály) is számos nyaralója, üdülője volt Horvátországban és Montenegróban. Az általános iskola második osztályosaként Kaštel Starin nyaralhattam, később a Póla melletti Ližnjanban, de szüleimmel már kétévesként élvezhettem a sós tengervizet és a ringó csónakokat. Mert a csónakokat nagyon szerettem. Akkor csőnek neveztem azokat, magamat pedig Otojának, és akkor voltam a legboldogabb, ha Otoja a csőben ülhetett.Ilyen és ehhez hasonló szép gyerekkori élmenyek a múlt század nyolcvanas éveinek végén születtek, ma már a nagykorú fiataloknak nincsenek. Nem is lehetnek. Az óriásplakátok tehát inkább hozzájuk szólnak, mint hozzám, vagy korombeli társaimhoz, de ettől függetlenül húsz év után, immár másodszor (tavalyelőtt bátorkodtunk neki először) kis autónkkal útnak indultam családommal az Adriára. Nem azért, hogy felfedezzük magunknak a kikötőket, a kőházakat, a sikátorokat, a dalmát ízeket, a bevandát és a roston sült tengeri fogast, inkább azért, hogy felelevenítsük a régmúltból a szépet, és azért is, hogy kilencéves Andreánkat „beoltsuk” az Adria szeretetével, hogy hozzá már ne az óriásplakátok szóljanak, hanem az a belső hang, amely annak idején minden év márciusában, áprilisában megszólalt bennünk.
Ide érkeztünk, innen hajóztunkki: Sumartin
Makarskán állunk a sorban. A komp már vár ránk, de még nem szállhatunk fel rá. Majd akkor, ha a kapitány beint. Nem merünk eltávolodni a kocsitól, de innen is megcsodálhatjuk a vitorlásokat ringató kikötőt, a tengerparti sétányt. A főtér felől harangszót hoz a szél, és mintha erre várt volna a kapitány, megfordul és felsétál a hajóra.Nem egész egy óra az út Bračig. Sumartinban kötünk ki. Kedves kis halászfalu Sumartin, de most nem időzünk itt, majd visszafelé tartván, az utolsó kompra várva. Csupán fél napunk van arra, hogy végigfussunk az Adria harmadik legnagyobb és talán legzöldebb szigetén (Gradaci nyaralásunkból „loptunk” el egy napot, hogy Brač szigetére látogassunk). Még otthon lefújtam a port Bács Gyula Jugoszlávia című útikönyvéről, és kíváncsian lapoztam fel azt a fejezetet, amely a szigetről szólt. Harmincöt év múlt el a könyv megszerkesztésétől, ez alatt az idő alatt sok minden megváltozhatott. Vagy mégsem? Vajon Brač továbbra is híres Vugava fehér boráról vagy a bóli plávácról, fejtik-e még a fehér követ, és szüretelik-e még a mandulát, a szentjánoskenyeret?
Valamikor a ríván ha összefutott a helyi klapa két-három tagja, megálltak, és a turisták nagy örömére elénekeltek egy-két dalmát dalt. Ma már nemcsak a konobák tűntek el, hanem e szép szokás is kiveszett. Emlékét e pućišćei alkotás őrziKikapcsolom a kocsiban a rádiót, mert hallani akarom, hogy mit mondanak az énekeskabócák. Mert ők már harmincöt évvel ezelőtt is itt voltak, akkor is, amikor először kötött ki velünk a komp Supetaron, és most is, amikor Sumartin felől közelítjük meg a szigetet. Vezessetek Bolba – szólok nekik, és kissé megnyomom a gázpedált.Olajültetvények, amerre a szem ellát. Itt-ott fügefák, mintha mandulafát is látnék, de szentjánoskenyeret sehol. Pedig biztosan felismerném még a suhanó autóból is hatalmas, széles lombját, jellegzetes vastag törzsét. Megállnék egy pillanatra, ha látnék egyet, lombja alá vezetném kilencéves lányomat, s letépnék neki egy szép termést, hogy ízlelje meg. A füge meg a mandula ízét más ismeri, de a szentjánoskenyerét még nem. Vajon megízlelheti-e valaha is? Bol gyönyörű. Többször nyaraltam Bračon, de Bolban egyszer sem voltam. A világhírű strandját, a Zlatni Rat földnyelvet egy csodálatos sétányon közelítjük meg. Baloldalt a tenger tele ringó vitorlásokkal, fürdőzőkkel. Hvar szigetének partja szinte kéznyújtásnyira van innen. Hosszú a sétány. Legszívesebben végigfutnám, mert nincsen túl sok időnk, és távol van a földnyelv, ahova igyekszünk, mégsem siethetünk. Kevéske időnket először az ajándéktárgy-árusok rabolják el. Szép, brači kőből készült tárgyak sokasága kínálja magát, mivel azonban pénztárcánknak üres a belseje, nem időzünk sokat a pultoknál. A sétányt teljes hosszában kőszobrok díszítik. Mindnél megállunk egy pillanatra, és séta közben megcsodáljuk a tengerre néző pálmafás villákat is. Boldog lehet, aki bennük üdülhet.
Horvátország egyetlen kőfaragó iskolája
A földnyelvnél megmártózunk a tengerben, majd sietünk tovább, Sutivan felé. Közben Csillának mutatom, hogy ott van Brač legmagasabb csúcsa, a Vidova gora, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az egész szigetre és a tengerre. Nem örül neki, hogy nem kapaszkodunk fel rá. Arra sincs időnk, hogy elgyalogoljunk a Blace kolostorig, ahol értékes könyveket, igazi ritkaságokat tapinthatnánk meg, és finom sajtot és bort kóstolgathatnánk, miközben hallgatnánk a barát meséjét.
Pućišće tetőiSupetár mellett is csak elsuhanunk, és Postiránál sem állunk meg, pedig csodaszép. Huszonöt évvel ezelőtt nyaraltam ott, emlékszem még a sétányra, a konobákra, ahol pršutát szolgáltak fel a bevanda mellé. Félek, hogy a végletekig szabványosított Európai Unióban, amelyhez Horvátország hamarosan csatlakozik, már a konobákat is agyonszabványosították. Félek, hogy az egyszerű, füstös borospince helyett, ahol hordókon álltak a poharak, a fejünk felett sonkák lógtak, mi pedig a vendéglátónkkal együtt, kis, szedett-vedett sámlikon ülve döntöttük meg a világ minden hatalmát, ma már közönséges, lelketlen kávéház áll.
Pučišćára sietünk. Brači nyaralásaim során ebben a városkában sem voltam. Különös, hogy a már említett útikönyvben egy szó sem esik róla. Lehetséges, hogy abban az időben még út sem vezetett ide, csak a tengerről lehetett megközelíteni? Nem tudom. Azért vagyok Pučišćára kíváncsi, mert két évvel ezelőtt unokatestvérem, aki a nyarakat portréfestéssel tölti Gradacon, járt itt, és csodálatosnak találta.
– Ha pénzem volna, itt vennék magamnak házat – mondta. – Hajóval közelítettük meg a várost. Mély öbölben fekszik és csak akkor tárult elébünk, amikor már szinte az öböl végéhez értünk. A kikötőt félkörben, hegyre kapaszkodó hófehér kőházak szegélyezik. Sok háznak a tetejét is kő borítja. Megszólalni sem tudtam a látványtól.
Mi kocsival közelítjük meg az öblöt. Egy bástya mellett parkolunk. A kőpadon idős emberek ülnek. Beszélgetnek. Köszönök, majd körülnézek. Valóban gyönyörű a hely. A csendben társalgó barbáktól megtudom, hogy itt van az ország, és nemcsak a mostani, hanem az előző ország egyetlen kőfaragó iskolája, és innen indul útjára az a kő, amelyből nemcsak az Adria-parti paloták és templomok épültek, hanem amelyből a világ sok műemléke, műalkotása készült.
– És készülne ma is, ha nem tették volna teljesen tönkre a kőbányánkat.
Ezt egyikük mondja.
– Az egész Pučišća a kőből élt. Mi mindannyian ott dolgoztunk – mutat a mellette ülő társaira. – A magánosítás során tönkrement a vállalat. Lakat van a bánya kapuján. De nemcsak a kőbánya kapuján. Az elmúlt húsz év urai mindent tönkretettek Horvátországban. De úgy, hírlik, hogy maguknál, Szerbiában is hasonló a helyzet.
Hát, igen.
Ha most volna egy konoba...
