Úgy emlékszem, hogy akkor éppen a nyugati temető fölötti utcák kaptatóin loholtam, nyakamba akasztott, csuklómra pántolt fényképezőgéppel. Ott álltam meg, ahol egy dágványos kis utacska vezet be a temetőkertbe. Van ott egy kapu is, egy fekete vaskapu. E kapu alatt még sosem láttam gyászmenetet elhaladni, ez a sáros, bal felől vaskeresztekkel és omladozó betonfejfákkal megjelölt, jobbról pedig herés földdel szegélyezett utacska, meg a félsoros Balassi Endre utca, melybe beletorkollik, nem ismeri a halottas koszorúk szagát. Csak ha a szél a temető felől fúj.
Amúgy ragácsafák állnak itt, ősszel már hegyeződnek tüskéik az ég felé, októberben pedig hallható az a fura surrogás és kereplés, ahogyan a szél összeveri Szent János kenyereit. Az előtt a ház előtt is ilyen tüskés fák kerepelnek, mely előtt megálltam. Tudtam, hová kell jönnöm.
Nézem az üvegből, ahogy a temető fölött felhők úsznak el. Méregetem a fényviszonyokat, kora őszi fáradt napnyugta, szürke házfal, itt-ott a téglákig feltárulkozó romlás, olajzöld ablakkeret, pókháló, és egy elmosódott szövegű táblácska. HÁZ ELADÓ. A vaku elsül, mehetünk tovább.
Vagy húsz házat tudok Kishegyesen, melyek ablakában, kapuján vagy hasas betűkkel az oldalán a fenti írás található. S vagy kétszer ennyi házat ismerek, amelyek évtizedek óta árván állnak, lakóik elköltöztek falai közül. Sok olyan házat is tudok, amely a 90-es években félbemaradt, építői más faluba, más országba vagy a másvilágra költöztek. S az én tudásom szerény, alig ismerem a hegyesieket, lám, most is ellenük, Kishegyes ellen dolgozom.
Erre az egykori polgármester felesége figyelmeztet, a „Rádnicska” (újabban Hajnal) utcában.
Az ellenséges tekintetekből leolvasva pedig már előbb is megszülethetett volna bennem a felismerés. Ahogyan kergetem a HÁZ ELADÓ és KUĆA NA PRODAJU feliratú táblákat, hogy a tekintetem már csak a fehér cédulácskákra szoktatom, egy-egy ember arcán ritkán pihen meg, ahogyan megállok a házak előtt, leskelődöm!, igazgatom a gépet, szöszmötölök olykor percekig, gyanúsan közel hajolok az ablaküvegekhez, mi több, térden állva keresem a megfelelő szöget. Ekkor bizony hiába köszönök az utcán csoportba verődött, inkább csak hallgató, a padokon, kis sámlikon ücsörgő öregeknek, a libákat terelő asszonyoknak, labdázó bámész gyerekeknek, gyanús vagyok, kívülálló, furcsa szerzet. A libák utánam szaladnak sziszegve a Hosszú utcában.
„Mért fényképez?” – kérdez rám a kerékpárt toló asszony a Rádnicskában. – „Hogy még többen jöjjenek ide?” Mert jönnek, egyre több az ismeretlen arc az Alvégen és a „hegyen” is. A Hajnal utcában is. Költözni pedig van és lesz hova, csak a Rádnicskában négy ELADÓ táblát fényképezek le. Végül, hogy ne haraggal váljunk el, a kerékpáros asszony útbaigazít, mely házak ablakába érdemes még besandítanom. Azt hiszem, ő mondhatta a temető fölötti házat is.
Kockás abrosz vászonára fogalmazott cirkalmas betűk, asszonyos írás egy fatáblán, réztábla a kukoricagóré léceinek döntve, egy másik a mögötte elterülő kertet hirdeti. A végső kiárusítás, a hajlék eladásának betűskönyvében lapozgatok. K, mint Kishegyes, E, mint Eladó, P, mint Prodaje se. Így jutok el végül a Balassi Endre utcába. Itt két nyelven is feltüntették a szándékot, tulajdonosai mihamarabb túladnának a házon. Úgy látszik, még ez sem biztosíték a sikerhez, a téli nedvesség az évek, évtizedek alatt kiszívta a tintát, elhalványította az írást, elfakította a papír fényét. Egy pók sző otthont a két ablak közé szorulva, az üveg résén behatoló huzat meg-meghintáztatja a hálóját. Újra felerősödik a fejem felett a susogás, Szent János kenyerei kerepelnek a szélben. Villanás a kora estében, visszaberreg a gépem lencséje.
Mehetünk tovább.
