Az emberekben, jogos békevágyukban hitt

„Hiába hideg a Hold. Egyszer /A mi óránk forrón ütött
S szent láz verte az éjszakát, / Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Idő, A sokféle Időnk eggye.(…)
Mindig ezt az asszonyt szerettem / Szájában és szívében voltam
S ő volt a szám s az én szívem.” (Ady Endre)

Mintha valami láthatatlan kéz arra késztetett volna, hogy éppen ott nyissam ki a megmaradt jegyzetek, írások, újságcikkek hatalmas kötegét, amelynek egyikén az idézett Ady-vers volt olvasható. Meg is akadt rajta a szemem… A miérten Vébel István első szavai átsegítenek:
– Ami jó volt az életemben, hogy feleségül vettem az én Verámat. Mély gyászom első napjain, hetein túl az iránta érzett szeretetem, már-már kötelezettségérzetem késztetett a megszólalásra. Kétségekkel, bizonytalanságokkal, nincstelenséggel, tanácstalansággal terhelt időszak, a jugoszláv térségben dúló legutóbbi háború felidézésére. Erre biztattak a jó barátok is – és azok is, akik nem felejtették el, mit tett értük, s másokért is, akik a lelkiismeretükre hallgatva megtagadták a háborút, a behívóparancsot. Mert Vera az emberekben, a jogos békevágyukban hitt. Ebben támogatott, és vele együtt én is, mindenkit, akik hozzánk fordultak. Nemzeti, vallási megkülönböztetés nélkül segítettük, amikor csak tudtuk a rászorulókat. Soha nem „öltöttünk nemzeti színeket”.

A Vébel-házaspárról, Vébel-Tatić Veráról (Báta, 1943. január 1. – Ada, 2020. szeptember 13.) és Istvánról, az 1991. július 5-én alakult Belgrádi Háborúellenes Akcióközpont adai részlegéről, az önállósult Adai Háborúellenes Akcióközpont (AHK) vezetőiről, sokszor viszontagságos körülmények között végzett, szerteágazó tevékenységükről napilapunkban is számtalanszor cikkeztünk. De sok írás jelent meg a szerb és a külföldi médiumokban is. A Zentai úti házukban nagyon sokan megfordultak, főleg az első években, de később is, egészen 1998 végéig, 1999 elejéig, amikor a „visszavonulást” választották részben a körülmények, részben a csalódottság miatt.

– Verámra emlékezve – akinek már az élete sem kezdődött átlagosan – sokat gondolok ezekben a napokban, azokra az emberpróbáló időkre. Édesapja, Pavle Tatić Magyarországon, Budapesten a Ganz Művekben volt munkaszolgálatos. Várandós édesanyja, Erzsébet őt ment volna meglátogatni, amikor útközben elérték a szülési fájdalmak. Így Vera Magyarországon, Bátán látta meg a napvilágot. De ez egy másik történet… A mi életre szóló szerelmünk a középiskolában kezdődött. Az 57 évig tartó házasságunk minden tekintetben tartalmas és tanulságos volt. A fiunk, István Norvégiában él a családjával, Pavle unokánk 16 éves. A világjárvány diktálta szabályok miatt csak a fiunk tudott hazajönni a temetésre. Vera betegségének jelei húsz évvel ezelőtt kezdődtek, 2003-ban agyvérzést kapott, és meg is operálták. Átmenetileg javult ugyan az állapota, de az utóbbi hónapokban, hetekben sokat szenvedett. Megváltás volt, talán, hogy álmában érte a halál. Vígasztal kissé, hogy utolsó kívánságát teljesíthettem. A lelkemre kötötte, hogy ne csináljunk „cirkuszt” a temetéséből. Szerény külsőségek mellett, szűk családi és baráti körben vettünk tőle búcsút, kísértük el utolsó útján és helyeztük örök nyugalomra a családi sírboltban. Alkeksandar Dević, újvidéki barátunk búcsúbeszédében Vera emberiességét, békevágyát, határtalan emberszeretetét emelte ki. Hálásan köszönök mindent Döme Péternek és családjának is, akik mindvégig mellettünk voltak és önzetlenül támogattak, segítettek bennünket a legnehezebb óráinkban.

El-elcsuklott István hangja, a szemét is gyakran törölgette a szemüvege alatt, miközben mindent el szeretett volna mondani életükről, háborúellenes mozgalmukról. Bár azt is tudta, hogy ez szinte lehetetlen, hiszen néhány írásba nem sűríthető be mindaz, amit tettek.

– Sokszor kaptunk érte hideget, meleget minden oldalról. Van időm most mindenen gondolkodni. Azok tudják a legjobban értékelni a munkánkat, közbenjárásunkat ügyük érdekében, akiket például jogerősen felmentett a katonai bíróság, akik a mi segítségünket kérték a volt Jugoszláviából, az önállósuló utódállamokból, akiket külföldre segítettünk, vagy akiket itthon igazítottunk útba, hogy elkerülhessék a bonyolult igazság- és jogrendszer „csapdáit”. A külföldi adományoknak, humanitárius küldeményeknek, gyógyszersegélynek köszönhetően sok család, magányosan, szegénységben élő ember havonta részesült rendszeres támogatásban. Az esetek nagy része meg is jelent a médiumokban. Volt, amikor anélkül, hogy megemlítették volna az AHK szerepét, a jogvédelem megszervezését… Ennek bizonyosságát tanúsítják a még rendezésre váró, főleg újságokban megjelent írások, és valamennyi egyéb, immár dokumentumnak számító jegyzék, ami megmaradt. Mert megsemmisítettünk minden fontos adatot, ami a számítógépünkben volt. Nem szerettük volna, hogy avatatlan kezekbe kerüljenek.

Neveket is említ István, elébem rakva az újságokat, kivágott cikkek halmazát. De, mint mondja, a Verára való emlékezéssel nem szeretne kellemetlen érzéseket ébreszteni senkiben. A lelkiismereti szabadság mindenkit megillet(ne)… Csilla közben fényképez, válogat a családi albumokban.

– Ha ez az ebédlőasztal beszélni tudna, elmondaná ki mindenki ült mellette a néhány ezer tanácsra, segítségre szorultaktól, a háborús övezetek menekültjeitől kezdve, a Máltai Szeretetszolgálat, számos más humanitárius, valamint emberjogi szervezet, ellenzéki párt vezetőin, képviselőin, a hazai és külföldi újságírókon át a diplomatákig. Voltak olyan napok a ’90-es években, amikor tele volt az udvarunk segélykérőkkel… Visszagondolva még felelősségteljesebben gondolok az emberi sorsok sokaságára. Megnyugtató érzés volt, amikor évek multával felhívott valaki a nagyvilágból vagy éppen a régiónkból, akinek segítettünk egyengetni az útját… Eleinte a külföldi támogatóink is fel-felhívtak bennünket. Nem felejtették el, hogy amikor a pénzbeli és humanitárius adományok elosztásának, felhasználásának átláthatóságát kérték tőlünk diszkréten számon, mi elővettük az aláírások hitelesítette név- és címjegyzékek lapjait. Elébük téve mondtuk, válasszanak ki közülük tetszés szerint néhányat, és személyesen látogassák meg őket. Ezekről, a regénybe kívánkozó, emberi sorsokkal való találkozásokról is sokat lehetne írni.

Egy szerb újság Verával készített interjújának öles címén megakad a szemem: „Pomozi jednom čoveku i pomagao si celom svetu”. Szabad fordításban: „Segíts egy emberen, és az egész világon segítettél”. Mert: „Ez volt mindvégig tevékenységünk mottója. Mindig az emberélet megmentésére törekedtünk, mert az ember a legfontosabb.” – mondta többek között akkor Vera.

– Amíg csak tehetem, mindennap kijövök az én Verámhoz a temetőbe – jegyzi meg István az autóban, útban a házuktól három kilométernyire levő sírkert felé, inkább, talán csak önmagának. – Kihozom a kertünkben nyíló rózsákat, azokat szerette a legjobban. Eddig a fagy megkímélte őket. – Az őszi avar, a levéltakaró a régi, adventi időkre emlékezteti. Kis hallgatás után hangosan folytatja.

– Azon a nevezetes napon még havazott is, de a komp még járt a Tiszán. Előző este Vera minden külföldről érkezett karácsonyi üdvözletet borítékolt, az apró ajándékokat is rendszerezte a gyerekeknek, és bepakolta az útitáskájába. Másnap biciklivel indul útnak Padéra, hiábavaló volt minden marasztalásom… Erősen sötétedett már, amikor összefagyva hazaért. Meleg teát itattam vele, és hosszan dörzsöltem a lábát. A szemében megcsillanó fényt most is látom, amint mondja: „Meghitt karácsonyuk lesz a szegény családoknak is, főleg a gyermekeiknek…” Ilyen volt az én Verám.
Vébel-Tatić Vera a békéért tett háborúellenes tevékenységének néhány mozzanatára emlékezünk a következő két írásunkban Vébel István segítségével.
(folytatjuk)