Gondok terhelte próbálkozások

„A jugoszláviai magyar nyelv (…) óhatatlanul mindinkább regionalizálódik, provincializálódik. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy mindinkább eltávolodik az egységes magyar nyelvtől, hanem azt is, hogy teljesen megreked a fejlődésben. Egy erős külső hatásnak kitett provinciális nyelv nem képes önálló fejlődésre, mert természetszerűleg csupán külső forrásokból merít. A kevertnyelvűekben ily módon mindinkább elsorvad az anyanyelvi kifejezőkészség, a szó- és kifejezésalkotás, egyszóval a nyelvteremtés képessége. A nyelvszegényedésnek, a kifejezőkészség sorvadásának nem egy tünetét láthatjuk a közbeszédben, a sajtónyelvben, az irodalmi nyelvben egyaránt.”

A minap olvastam újra kiváló nyelvészünknek, Kossa Jánosnak (Keck Zsigmondnak) A szerbhorvát nyelv hatása a jugoszláviai magyarok szókincsére c. tanulmányát (Hungarológiai Intézet, Tudományos Közlöny, 1970 november). Szerémségben, a szórványok szórványában élő magyarokra – az összlakosság 1 százalékára – ez hatványozottan volt érvényes azokban az évtizedekben. A változást sejtető 2000. esztendőben, s az azt követő években pislákolni kezdett a remény lángja, főleg az idősebbekben, hogy megállítható nyelvünk pusztulása a szerémségi magyarság körében. Tisztában voltak azzal is, hogy önerőből, támogatás nélkül ezt már nem tudják felvállalni. Hiszen a szülő sorban lévő gyermekeik sem tanulták meg tisztességesen anyanyelvüket, az unokáikról nem is beszélve. Az utolsó magyar tagozat Maradékon szűnt meg az általános iskolában az1970-es évek végén. Hála a széleskörű összefogásnak, a szülők kis hányadának kérésére immár negyedik tanéve tanulhatnak ismét a magyar tagozaton, I.-IV. osztályig a gyerekek a szerémségi magyarság központjának számító kisfaluban. A többi településen: Dobradóban, Satrincán, Szávaszentdemeteren (Mitrovicán), Árpatarlón (Rumán), Fénybereken (Platicson), Herkócán és Nyikincén már akadozik még az anyanyelvápolás is. Minden helységben – Herkócán és Fénybereken kívül – újraalakultak a művelődési egyesületek. Elsőként Maradékon 1997-ben, majd egymás után mindenütt. Az évzárói rendezvényeiken tisztelettel köszönnek meg minden eddigi anyaországi és hazai támogatást. Elismeréssel emlegetik Pál Károlynak, a bácsfeketehegyi Feketics Művelődési Egyesület akkori elnökének és Galambos Lászlónak, a CMH iroda akkori vezetőjének a nevét ma is. Ezzel együtt azonban több művelődési egyesületben felmerül a hogyan tovább? kérdése. Főleg ott, ahol bizonytalan az utánpótlás.

A napokban erről Nyékincén beszélgettünk, ahol 2002 novemberében alakult meg újra a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület. Első elnöke, Hegedűs János tanár és a néhai Béres Károly maradéki, valamint a helyi szórványgyülekezet lelkésze mindent megtettek, hogy a lepusztult állagú református parókián, a templomrészben kaphasson helyet az egyesület. Ennek érdekében ötven évre alá is írták a bérleti szerződést. Az időközökben visszakapott 9 hold egyházi földbérleti díját részben az épület tatarozására, részben az egyesület működésére fordítják. Azóta a különböző támogatások révén sikerült sokmindent rendbe hozni az épületen. Tennivaló azonban még lenne bőven. A legsürgősebben a templomtornyot kellene teljesen felújítani, mert miatta ázik be a nagyterem plafonja. Átmeneti javításokkal próbálkoznak a helybeliek, de ez nem elegendő. Gondoltak már a pályázati lehetőségekre is, de ennek feltétele a tulajdonviszony igazolása. Ezt szeretnék elsősorban tisztázni, tudtuk meg Halász Dániel maradéki lelkipásztortól, aki havonta egyszer (minden második vasárnap) kijár ökumenikus imaórát tartani. Ezen részt vesznek a magyar katolikusok és mindazok, akik magyarul szeretnék hallgatni az igehirdetést.

Az utóbbi évben mégsem az anyagiak (bár jó lenne a biztos támpont) és más tennivalók jelentik a legnagyobb gondot, mondta Gudelyevity Annuska, az egyesület mostani elnöke. Betegségének, az elnyúló kezelésnek következtében akadozik a kultúregyesület tevékenysége. Bár a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének (VMPE) támogatásával, a Petőfi Program ösztöndíjasainak és a maradéki tanítónőknek közreműködésével szombatonként megtartják az anyanyelvápoló órákat. Ha nem tud jönni valaki, akkor az elnök asszony tartja meg (amennyiben egészsége megengedi) az órát. Megtörtént már az is, mint mondta, hogy a gyerekek maguk próbáltak olvasgatni. Nyugtalanító ez a bizonytalanság, amelybe most van az egyesület vezetősége, és ennek folyományaként a tagság is. Hiszen a nyékinceiekkel együtt a fényberekiek és a herkócaiak is bekapcsolódtak a csoporttevékenységekbe.

Gudelyity Annuska titkárként, Hegedűs János mellett a lelkesedésével pezsdítette fel, szinte az első naptól kezdve a kultúrélet Nyékincén. Mindenkit bátorított a nyelv-, a néptánctanulásra. Még most, betegséggel küszködve is, ezt teszi. És szervez. Valójában neki köszönhetem, hogy részt vehettem a legutóbbi, farsangfarki mulatságukon, amit a kultúrházban tartottak. A meghívást számos telefonbeszélgetés követett, míg végül jelezte: Schön Bálint Petőfi ösztöndíjassal tudok eljutni. A kocsiban volt minden, ami kellett a gyerekek, a fiatalok tavaszvárójának bemutatásához. Még a táblát helyettesítő papírköteg is, ha jutna majd idő a szavak begyakorlására. De a lelkes kiscsapat ezúttal szívesebben énekelt, táncolt, amint az a fényképeken is látszik.

– Várták már nagyon a gyerekek ezt a napot, mi meg izgultunk egy kicsit – mondta Annuska azzal a jellegzetes kedélyes arccal, amilyennek megismertem. Csak akkor borult el kissé a tekintete, amikor az egyesület bizonytalan jövőjéről beszélt. – Szeretnénk, ha a fiatalabbak is jobban bekapcsolódnának a vezetőség munkájába, a szervezésbe. Nélkülük elképzelhetetlen az eredményesebb működésünk. Voltak máskor is gondjaink, de a mostani bonyolultabb a betegségem miatt. A hivatalos ügyeket általában én intéztem, én tartottam a kapcsolatokat. Most Vivod Katica helyettesít többnyire, besegít Fényszáros Mátyás Platicsról és a férjem, Ilija is, akit mindenki Batónak szólít. Mindannyian idősebbek vagyunk, akik jobban beszélünk magyarul. Amint láthatják is, igény van a kultúregyesületünkre. A gyerekek, a fiatalok egy része szeretné, ha továbbra is rendszeresen lenne anyanyelvápolás, néptáncoktatás. Jó, hogy a VMPE anyagilag is támogatja a magyar nyelv tanítását. E nélkül nehezen tudnánk megvalósítani. Általában 10-15-en, néha többen szoktak lenni ezeken órákon. A foglalkozást Lukács Gabriella, Halász Hargita és Schön Bálint felváltva tartják. Tudjuk, hogy a heti egy délelőtt kevés, de másra nincs lehetőség. Az is gond, hogy többnyire itt, és csak az órán gyakorolják a magyart. Egymásközött is főleg szerbül beszélnek és otthon is. Lehet, előnyösebb lenne, ha egy pedagógusházaspár állandóan itt élne közöttünk, és talán jobban megszervezhetnénk a magyar nyelv és a néptánc tanítását. Jelenleg nincs is néptáncoktatónk. Az idősebbek, akik jól táncolnak, gyakorolnak a fiatalabb gyerekekkel, és azt, amit korábban megtanultak. Időnként Schön Bálint is bekapcsolódik a tanításba. Tavaly még Szabó Nóra Petőfi Programos tanította a népi táncot. Szakképzett oktatóra mielőbb szükség lenne, mert készülnünk kellene a fellépésekre. Már 3 meghívást kaptunk: Magyarországra, Alsónyékre, ahol már vendégszerepeltünk, Horvátországba, Légrádba és Romániába, Révre. Szeretnénk az idén is eljutni a Kőketáncra, a Durindóra és a Gyöngyösbokrétára. Úgy érzem, hogy a gondjainkat az egyesületünk egyedül nem tudja megoldani.

A beszélgetésünket mindjobban elnyomta a jelmezbe öltözött gyerekek, fiatalok zsibongása és a zenekar hangolódása. Annuska elmondta még, hogy a téltemető, tavaszköszöntő, sorrendben a VII. farsangi mulatságuk védnöke és házigazdája a plébánosuk, Ft. Ivica Živković. A mesék megelevenedő hősei: a tündérek, a csodalények, a különböző figurákat utánzók sokasága közben meghódította az egész termet. A ceremóniamester varázspálcájának intésére vártak valamennyien, hogy aztán egyesével, mutatványaikat bemutatva vonuljanak el a komolykodó bíráló bizottság előtt. Három korcsoportban osztott ki 3-3 díjat a zsűri a legeredetibb, ötletes jelmezért. A Petőfi vezetőségétől pedig a többiek kaptak jelképes ajándékot.

Az anyanyelvápolásra járó csoport tagjainak bemutatkozását, verseléseiket, éneküket vissza-visszatapsolták a szüleik, nagyszüleik, akik úgy ültek körben a fal mellett, mint egykoron a gardedámok. A gyerekek mutatták is közben: mit játszanak, mi a jelentése annak, amit éppen előadnak. „Nád a házam teteje, teteje, de rászállott a cinege, cinege…” Bálint mozdulataira figyelt minden szempár, hogy véletlenül se hibázzanak. Lenne mire tovább építeni, gondolom ismételten, hogy legyen folytatása Nyékincén is a 2002-ben az újraalakult kultúregyesület tevékenységének.