Találkozás, közösségépítés – Hagyományok, lehetőségek

Valahol itthon is, otthon is itthon vagyunk a Kárpát-medencében – tűnődtem, amíg a közelmúltban Maradékon, a református parókián és az udvarában működő Petőfi Sándor Művelődési Egyesület székházában megtartott családi napokkal egybekötött kézműves foglalkozások és egyházi, valamint civil vállalkozások programjaival ismerkedtem. A valóban sokrétű, tanulságos rendezvény a Bethlen Gábor Alapítvány (BGA) eredményes pályázatának köszönhetően jöhetett létre. A presbitérium az érdekelt családokkal egyeztetve pályázta meg a BGA-nak A szomszédos országokban működő civil, nonprofit és egyházi szervezetek, továbbá vállalkozások családokat segítő tevékenységének támogatása elnevezésű programját. Beadott projektjük címe: A faluturizmus fejlesztése a maradéki magyar családok számára. Az alapítvány kuratóriuma támogatásra érdemesnek minősítette a kezdeményezést. Az első, részletekre is kitérő bevezető előadásokat máris megtartották.

A vidékünkről, Bácska szívéből, Topolyáról származó Szatmári Sándor idegenvezető, esetünkben sokkal inkább honismereti vezető/kalauz előadásait a faluturizmusról, a hozzá szorosan kötődő tájismeretekkel együtt órákon át hallgattuk volna. Valamennyien úgy éreztük, mindenütt, minden témában – jelképesen szólva – otthon van, legyen az történelem, honismeret, irodalom, a kultúra más területei, a hagyományokkal, a népművészettel együtt, de még a sportot sem kerülte el, ha az adott körülmények úgy kívánták.

Minden család, vagyis mindenki, aki komolyan szeretne faluturizmussal foglalkozni, első lépésként helyi szinten próbáljon szerveződni! – tanácsolta Szatmári honismereti vezető. Jól jönne egy színes, figyelemfelkeltő, általános turisztikai ismertető Maradékról, azt el lehetne juttatni a vidéki és egyéb turizmussal foglalkozó irodákhoz. Ő maga is számos csoportot kalauzolt már Szerémségben, a Tarcal-hegységben (Fruška gorán). Volt, amikor Szávaszentdemeteren (Mitrovicán) vagy Árpatarlón (Rumán) szálltak meg, mert ez anyagilag sokkal kedvezőbbnek bizonyult, és innen kirándultak Belgrádba, Zimonyba, a Hunyadi-toronyhoz – a millenniumi emlékműhöz – vagy Zalánkeménre (Stari Slankamenre), hogy megcsodálják a Duna és a Száva összefolyását vagy a zalánkeméni törökök elleni győztes csata (1691) emlékművét. Ebben az ütközetben esett el zászlósúrként Zrínyi Miklós egyetlen fia, Zrínyi Ádám. Bár erről nem olvashatunk az emlékmű információs tábláján.

Hasonló, a hagyomány- és történelemismerettel egybekötött kirándulások, hétvégék vagy hosszabb időre szóló programok, túrák felkelthetik a faluturizmussal foglalkozó maradéki családok, a presbitérium figyelmét, de azokét is, akik most ismerkednek meg ezzel a lehetőséggel. A résztvevők azt szeretnék, ha a jövőben is lennének hasonló előadások.

Többen úgy vélekedtek: „Maradék szervezetten kapcsolódjon be a faluturizmus-programba!” Hogy van mit megmutatni, van mivel a kis faluba csalogatni a vidéki, főleg a nagyvárosi vendéget, azt valamennyien megtapasztalhattuk a kissé újszerű, mégis hagyományosnak nevezett – kirándulással, sétakocsikázással kombinált –idényzáró disznótorban. Az ötlet a helybeliektől és Schön Györgytől, a magyarországi Háló Közösségfejlesztő Katolikus Egyesület vezetőségi tagjától – aki már többször járt Maradékon az elmúlt évtizedekben – származik. Egy próbálkozást megér mindenképpen, gondolták. S mivel annyira jól sikerült, a télen újra megszervezik a vendégváró disznóvágásos hétvégét. A három évtizede működő Háló-mozgalom programja a találkozás, a kapcsolat- és közösségépítés fontosságát szorgalmazza: „Az ilyen, faluturizmusba is beilleszthető alkalmak, a családok vendéglátása is a közösségi életérzés, a magyar–magyar kapcsolatok elmélyítését szolgálják. Elsősorban az egyházon belül, de meg szeretnénk szólítani másokat is. Ezúttal húszan jöttünk Budapestről. Van közöttünk, aki először jár a Délvidéken, és vannak, akik még nem voltak falusi disznótorban. Olyan élmény ez, amelynek folytatását tervezzük.”

Az ének- és zenekedvelő vendégek és vendéglátóik gyorsan „egymásra hangolódtak”, és egymás után énekelték a jól és kevésbé ismert dalok, nóták változatait. Előkerültek az autók csomagteréből a különböző hangszerek. Boromissza Gábor hegedűn játszott, Boskó András volt a dudás, olykor pedig a kontrás. Megtudjuk közben, hogy több vendég a Musica Sacra kórus tagja is. A maradékiak pedig a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület Vegyes Kórusában énekelnek. Elnökük, Berta Géza bácsi harmonikán kísérte a nagy nap előestéjén a nótázókat. Voltak, akik másnap reggel folytatták, míg az ügyes kezű böllérek, Urbán Zsolt és Csepregi József igyekeztek gyorsan „elbánni” a disznóval. A vendégek közül néhányan segédkezni próbáltak, a legtöbben mégis inkább szemlélői voltak a számukra nagy eseménynek. Csepregi Pál és Urbán József jó házigazdák módjára maradéki itókával, vagyis pálinkával kínálták a messziről jötteket.

A parókia konyháján az asszonyok szorgoskodtak. Balog Irénke volt a főszakács, aki egyébként hétközben az uzsonnát és az ebédet készíti az óvodások és a kisiskolás napközisek számára. Erdős Rozikának és Urbán Veronkának a vendégek is segítettek hagymát pucolni. Ipacs Anica réteges hájas kiflijeit, Bertók Ilonka szalagos fánkjait gyorsan elkapkodtuk, nehogy „elrepüljenek” a tányérokról. Régi idők ízeit idézték a finom falatok, amelyeknek receptjeit többnyire egymásra hagyományozták a nemzedékek. Nagy titkuk nincs is, csak szívvel-lélekkel kell elkészíteni, bedagasztani a tésztáját, mondták hamiskásan mosolyogva a sütés-főzés mester asszonyai. S hogy valóban azok, bizonyítják a sátoros ünnepeik, a lakodalmak, amelyekben nemritkán ötszáz vendégre is főznek. E hónap közepe táján szintén lesz egy nagyszabású, hagyományos menyegző.

A manapság hagyományosnak mondott disznótorok csak nevükben azok, avatták volna be a pestieket a nagy „titokba” a kevés beszédű böllérek és az annál szókimondóbb Pali bácsi. Merthogy a disznóölés rituáléja is modernizálódott a technika fejlődésével. Hol vannak már azok a pirkadatok, amikor a jó kövérre hízott disznó négyliternyi vérét fateknőben vagy egy vájdlingban felfogták, és otthagyták megdermedésig?… A röfit meg szalmában megpörzsölték… Gyermekkora disznóöléseinek emlékeit idézte fel Ellenrieder Gábor, a volt főszakács és szállodaigazgató, miközben azt kérdezte: miért hagyják csak úgy elfolyni a disznó vérét? Maradékon szinte minden háznál így szokás, volt rá a válasz. Gábor visszaemlékezéseit megerősíti a tény, hogy még sok délvidéki/vajdasági faluban hagyományos módon hagymás vér készül reggelire. Nem ritka az sem, hogy véres hurkát is készítenek. Egyébként Zsolti főböllérnek Gábor segített a legtöbbet. Ízes szavak kíséretében meg is beszélték röviden a múltbéli és a jelenbéli különbségeket. Idejük nem sok volt rá, mert a villanyáram működtette gépek segítségével ment minden, mint a karikacsapás… Ebédidőre szinte mindennel elkészültek. Igaz, az abálásnak, a zsírsütésnek még meg kellett adni a módját, pontosabban az idejét. Annyiban azért másként történt ez is, mert lassú gázzal gyújtottak az üstházak alá. Nem győztük kivárni a frissen sült, ropogós töpörtyűt, amelynek senki sem tudott ellenállni.

Ebéd után a vendégek kísérőikkel együtt Zalánkeménre (Stari Slankamenre), a Duna és a Tisza összefolyásához kirándultak, és elzarándokoltak a zalánkeméni csata 16 méter magas obeliszk emlékművéhez, amelyet 1892-ben avattak fel. Az információs tábla szövegét kiegészítve Schön Bálint Petőfi-ösztöndíjas röviden elmondta a törökök ellen vívott győztes csata történetét. Maradékra visszatérve fogatos falunézésre indultak Pali bácsival a vendégek. Este hagyományos disznótoros vacsora mellett, jó hangulatban társalogtak. Ismét előkerültek a hangszerek. A felnőttekhez csatlakozott testhez „szabott gitárjával” a négyéves Csepregi Attila, Pali bácsi unokája. S azon nyomban rá is zendített az Én elmentem a vásárba félpénzzel nótára, majd a mulatósak következtek, amit nagyapjától tanult. A magyar óvodával, a magyar tagozattal – az anyanyelvápolással együtt – egymásra épülve a családban is élnie kellene a nyelvünknek. Sajnos már évtizedek óta nem így van. A vegyes házasságban születettek, maguk is most már családos emberek, alig vagy egyáltalán nem beszélik anyanyelvüket. A legtöbbjük most mégis azt szeretné, ha fordulna a kocka. Néhányan maguk is próbálkoznak a nyelvtanulással, a gyermekeiket meg biztatják: mert a környezetükben beszélt nyelvet a sok évtizedes kihagyás ellenére talán könnyebben meg lehet tanulni. Még a nem éppen könnyűnek számító magyart is. Bizakodva hozzáteszik: az utóbbi négy év kezdeményezéseivel, az intézményes lehetőségekkel van remény a változtatásra.

Köszöntőjükben a vendégek nevében Boros András és Schön György az anyanyelv megtartó erejét emelték ki, eleinket idézve. Ma is megszívlelendőek (és nem csak a végeken) Márton Áron erdélyi katolikus püspök szavai: „A nép szikla, amelyre egy nemzet élete biztosan épül.” Márai Sándor idézete is ide kívánkozik: „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás.” A vendéglátók nevében Halász Dániel református lelkipásztor és Berta Géza, a Petőfi Sándor ME elnöke Maradék dióhéjnyi történetéről, a református egyház rendhagyó megalakulási körülményeiről, az anyanyelv megtartó erejéről beszéltek. Ezt követően megajándékozták egymást.

A budapesti vendégeknek a maradéki, faluturizmus lehetőségeivel ismerkedő látogatása a vasárnapi istentisztelettel, a parókián elköltött közös ebéddel zárult. Maradékon egyébként is havonta egyszer megszervezik a közös ebédet a református gyülekezetben.