„Visszatekintve az elmúlt tíz évre bátran mondhatjuk, hatalmas munkát végeztünk. Először is minden nehézség ellenére fennmaradtunk. Tisztelet az alapító tagoknak, kik lelkesedésből (mert más forrás nem volt) létrehozták a Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesületet (később Társaság lett a neve). Az alapítók célja csak annyi volt, hogy tudásukat és kapcsolataikat egyesítve legyen egy egyesület, melyen keresztül megismerhetik egymás munkáját, és segítsék, támogassák egymást. Nehéz idők voltak. Egy polgárháború utáni frusztrált társadalom nem minden tagja lelkesült egy ilyen kezdeményezésért. Minden szerveződésben ellenséges tevékenységet kerestek, és igyekeztek belemagyarázni. Az egyesület tevékenysége (történelmi kutatások) pedig eleve gyanússá tette a résztvevőket. A tudósítások is csak utólag adtak hírt ezekről az eseményekről, lehetőleg minél kisebb felületen. Alapítóink is igen kemény és veszélyes témát feszegettek. Az 1944-es vérzivataros időszak utolsó túlélőinek vallomásait rögzítették és tették elérhetővé mindenki számára. Hatalmas tisztelet Matuska Márton, Teleki Júlia, Mojzes Antal, Forró Lajos bátorságának és kitartásának.”(Táborosi László: Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Kronológiája 2009–2019 c. kiadvány Korenchy László elnök írta Előszóból az idézet) A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (VMHT) Bajmokon (2019. május 11-én) megtartott tanácskozásán és évi közgyűlésén minden résztvevőt megajándékoztak az értékes dokumentum értékű könyvvel.
Csoportkép Dózsa György mellszobra előtt (Fotó: Papp László)
A nagy érdeklődést kiváltott rendezvény előtt a résztvevők megkoszorúzták és elhelyezték a kegyelet virágait a VMHT első elnökének, Mojzes Antal (1934–2015) helytörténésznek a sírján, a bajmoki, központi temetőben. A Meddig jutottunk? elnevezésű, szokásos tavaszi tanácskozásnak ezúttal is a Dózsa György Magyar Művelődési Központ adott otthont. Tíz évvel ezelőtt is itt tartották meg alakuló közgyűlésüket. Korenchy László elnök megnyitó köszöntője után, Halász Tibor történész Hol vagyunk? címmel bemutatta a település múltját. Tomik Nimród az elnökség nevében köszöntötte a jelenlevőket és a vendégeket, közöttük Gróh Gáspárt, a Magyar Szemle főszerkesztőjét, Áder János köztársasági elnök képviseletében, A. Sajti Enikőt, a Magyar Tudományos Társulat alelnökét, dr. Szőke Annát, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökét, Macković Stevánt, a Szabadkai Történelmi Levéltár igazgatóját, Cseresnyés Magdolnát, a Keskenyúton Alapítvány képviselőjét, a bajmoki települési önkormányzat, valamint a helybeli művelődési központ képviselőit és az előadókat. A. Sajti Enikő, a Magyar Történelmi Társulat nevében kívánt további eredményes kutatást, Gróh Gáspár Áder elnök jókívánságait tolmácsolta, Hegedűs József pedig a település önkormányzatának köszöntését adta át és a további támogatását ígérte.
A tanácskozás nyitóelőadását A. Sajti Enikő tartotta A győzelem mindent igazol? – A magyarok elleni partizán megtorlás: a történetírás eredményei és kérdőjelei címmel. (Az autorizált szöveget megjelenteti majd a VMHT) Mezei Zsuzsanna levéltáros, a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyesbizottság tagjaként mutatta be Mártírium adatbázist, amely most már el is érhető. (martirium.vmmi.org)
Meddig jutottunk és meddig nem? címmel megtartott előadását Matuska Márton napilapunk részére össze is foglalta:
„Vagy fél évvel ezelőtt Pastyik László arról értesített, hogy a VMHT az idén ünnepli megalakulásának a tizedik évfordulóját, s tanácskozást is tervez szervezni a helytörténészeink munkájáról, és kérdezte, milyen témát javasolnék. Gondolkodás nélkül válaszoltam: az idén emlékezünk meg a délvidéki magyarság mészárlásának 75. évfordulójáról is, azt kellene taglalnunk, hogy meddig jutottunk el a föltárással és a földolgozással. Pastyik hamarosan értesített, hogy a javaslatot a szervezet vezetősége elfogadta, és kérnek, készítsek erről összefoglalót. Vállaltam a feladatot anélkül, hogy mérlegeltem volna, mekkora fába vágom a fejszémet. A tanulmány még nem készült el, a közgyűlésen a vázlat alapján tartottam előadást.
Matuska Márton (Fotó: Papp László)
Magam is megdöbbentem a készülő összegzés alapján látva, milyen sokat megtettünk már. Azt kell tekinteni, honnan indultunk. 1944 végén, ’45 elején még az volt jellemző, hogy az akkori, kommunista beállítottságú magyar vezetőink, mennyire azonosultak a folyamatban lévő emberirtással. Ez világosan látszik abból, ami az akkori Szabad Vajdaság című napilapunkban megjelent 1945 januárjában. Köztudott ugyanis, hogy Csúrog magyar lakosságának maradékát, akiket akkor kollektívan háborús bűnössé nyilvánítottak a hónap 23-án maradéktalanul a járeki haláltáborba kergették. Később ugyanez történt a zsablyai, majd a mozsori magyarokkal. A csúrogi esetről a lapban közlemény jelent meg a háborús bűnöket vizsgáló tartományi szerv megfogalmazásában, de egy vezércikk is. Nehéz lenne eldönteni, melyik volt az ocsmányabb, a magyar nemzetet jobban gyalázó. A vezércikk nem volt aláírva, de tudjuk, kik dolgoztak akkor a lapnál: Kek Zsigmond volt a főszerkesztő, a munkatársak pedig Gál László, Majtényi Mihály és Lévay Endre.
Ha ezt figyelembe véve azt vizsgáljuk, hogy azóta ezen a téren mi mindent értünk el, azt kell mondanom, hogz nagyon sokat. Néhány példát mondok. Mindkét állam parlamentje elfogadott egy-egy okmányt, amelyben elítélik az akkor történteket. Csúrogon méltó emlékmű készült az egykori dögtemetőben, majd megsemmisített tömegsír helyén. A szerb kormányfő elment Szabadkára és részt vett a kegyeleti szertartáson a Vergődő Madár szobránál. Budapesten 1972 óta a zsúfolásig megtelő Szent István-bazilikában minden november utolsó vasárnapján engesztelő szentmisét mondanak az áldozatok lelki üdvéért. A bajmoki tanácskozás idejére Mák Ferenc elkészítette a földolgozás bibliográfiáját, amit a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet őszre ki fog adni. Az előadáson neves kutatók számoltak be munkájukról, hogy kik, az látható a napirendből. Nagy sajnálatomra, betegsége miatt nem lehetett ott Szakály Sándor, a VERITAS főigazgatója, pedig ő azon tudósaink egyike, akiktől a legtöbbet vártam.
Az eredményeket sorolhatnám még, de számba kell venni azt is, mi minden vár még ránk. Többek között legalább néhány feltáró kapavágás, hogy bizonyítékok kerüljenek elő a tömegsírokból. Fontos lenne a készülő bibliográfia mellé oda tenni a föltárás kronológiáját. Számba kell venni a már elkészült emlékműveket és azt is, hol hiányoznak még. Erről szólva sokszor ismételgetve hangsúlyozom, hogy a legjobban Újvidékről. Személyes véleményem, hogy a vérengzés ügyével egy központi szervnek kellene foglalkoznia, s hogy a kutatók által összegyűjtött hatalmas dokumentummennyiséget is egyetlen helyen kellene tárolni. Tudjuk, hogy néhány kutatónk már örökre befejezte a munkáját: a már szinte elfeledett Papp Imre, dr. Mészáros Sándor, Mojzes Antal, Szloboda János, Papp Ferenc, dr. Balla Ferenc... Mi lett a hagyatékukkal? Az is vár még ránk, hogy a vérengzésről szóló szépirodalmi műveket és filmeket összeírjuk.”
Mementóként is, fájdalmas emlékeztetőként hat a Vajdasági magyar golgota 1944–45 című kiállítás, amelyet Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyút 1944/45 Alapítvány Kuratóriumának elnöke, a kiállítás kurátora nyitott meg a tanácskozás szünetében. A tragikus eseményeket szemléltető 40 pannót már számos városban bemutatták a Kárpát-medencében. A legutóbb Szabadkán, a városháza előcsarnokában állították ki, onnan hozták át Bajmokra.
Táborba hurcolás címmel megtartott előadásában Csorba Béla a készülő Lágerfüzetek 2-ből mutatott be szemelvényeket. Akárcsak az első füzet, ez is a tiszaistvánfalvi (járeki) megsemmisítő táborba deportált gyermekek és részben a felnőttek sorsáról szól. A járeki táborba 1944. december elejétől 1946-ig becslések szerint legalább 18.000 polgári személyt deportáltak a partizánok, elsősorban németeket, de ide került a Sajkás-vidék magyar lakossága is, egy hivatalos dokumentum szerint több mint háromezer-hatszáz személy. Az éheztetés, az azt kísérő betegségek, az embertelen bánásmód, a vérhas, majd a tetvek által terjesztett tífusz következtében több mint 6500-an haltak meg, de a halotti anyakönyvek tanúsága szerint nem egyszer lőtt seb okozta a halált. A gyermekáldozatok száma eléri az ezret. Mind a felnőtt áldozatok, mind a gyerekek között sok a magyar, de arányaiban jóval kevesebb, mint a németek között, ugyanis a magyarok többségét még a nagy járványok kitörése kezdetén más, kevésbé embertelen munkatáborokba irányították át.
Csorba Béla a táborba hurcolást, a vagyontárgyaktól történt szisztematikus „megszabadítást”, fosztogatást, az élelmezésnek nevezett éheztetést, a nagyobb gyermek számára is kötelező kényszermunkát, a járványok pusztítását, a parancsnokok és az őrség brutális magatartását, az öngyilkosságba menekülők eseteit visszaemlékezők vallomásaiból felolvasott részletekkel idézte fel a tanácskozás résztvevőinek.
Teleki Júlia tartományi képviselőként, 1992-ben kezdte gyűjteni az 1944/45-ös magyarellenes megtorlások, atrocitások szülőfalujára, Csúrogra vonatkozó adatait, a koncentrációs táborokat túlélők, a hozzátartozók vallomásait. A kilencvenes években kitört háború kapcsán, alkalomadtán mindig elítélte a nemzetgyűlöletet a tartományi parlamentben, és emlékeztetett az 1942-es tragikus események mellett a második világháború befejezése utáni hónapokban, években – immár békében – bekövetkezett kegyetlen megtorlásokra. Először 1994-ben kért hatósági engedélyt a nyilvános kegyeletadásra, megemlékezésre a csúrogi sintérgödörnél. Annak ellenére, hogy nem kapott megtartották a szerény kegyeletteljes, első megemlékezést és koszorúzást. Az első keresztet és azt követő 18-at Légvári Sándor ácsolta, és mindig mást égetett rá. Júlia asszony kiemelte a keresztek üzenetét is. Visszaemlékezéséből idézek: „A sokadik kereszt ledöntése után Légvári ezt írta: Ha kell a szívünkből ácsolunk keresztet, majd, Minden évben más a kereszt, én Istenem, miért tűröd ezt? A18. kereszten ez állt: Vérrel, könnyel szentelt hely ez, tanúsítja ez a kereszt. (…) A kitartásunknak lett eredménye 2013-ban elkészült az emlékmű. A magyar kormány a Topalov raktár múzeummá alakításának költségét vállalta, a szerb kormány az emlékműét. Mikor készen lett az emlékmű, Légvári odajött hozzám, és azt mondta: Júlia, most már sírnunk szabad. Azonban az emlékmű nekünk, túlélőknek nem elég. Bár levették rólunk a kollektív bűnösséget, de aki rehabilitáltatni akarja hozzátartozóit, annak továbbra is egyénileg kell kérnie, és a bíró ’kedve’ szerint bírálja azt el. Hetvenöt év elmúlt. Már nagyon kevesen vagyunk túlélők, de még mindig várjuk a bocsánatkérést. Tudom, hogy nem mindenki gondolja így, mert van, aki szerint csak akkor kérünk bocsánatot, ha valakinek a lábára lépünk. Sajnos, nekünk nemcsak a lábunkra léptek, hanem, szó szerint, a nyakunkra. Azok az emberek, azok a magyarok, akiket ártatlanul megöltek, akiket megaláztak, megkínoztak, kifosztottak, földönfutóvá tettek, koncentrációs táborba zártak, megérdemelnének egy bocsánatkérést. Ahogy Áder János, Magyarország elnöke bocsánatot kért a Szerb Parlamentben azért, amit a magyarok elkövettek a szerbek ellen, ezt szeretnénk mi is hallani Szerbia elnökétől a Magyar Parlamentben. (…) Békességben csak akkor élhetünk egymás mellett, ha tiszteljük egymást, egymás áldozatit, ha egyenjogú emberként tekintünk egymásra.”
Dr. Balla István az újabb kutatásairól tartotta meg tanácskozásbefejező előadást, A levéltári adatok nélküli ártatlan magyar áldozatok címmel. A minden szempontból tanulságos, dokumentummal is felérő anyag rendszerezése már folyamatban van.
A tanácskozás záradékát Pastyik László, Matuska Márton és Tomik Nimród készíti el hamarosan. A VMHT évi közgyűlésének résztvevői egyhangúlag elfogadták a beszámolókat, majd Pastyik László bemutatta a 9. Évkönyvet, Táborosi László: A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (Egyesület) kronológiája 2009–2019 című könyvét.
A közgyűlés legünnepélyesebb pillanatai a VMHT díjainak átadása volt. Az idén a Kalapis Zoltán-emlékérmet Csorba Bélának, a Szabó József-díjat pedig Fúró Andornak ítélte oda az elnökség. Köszönőlevelet 45 személy, vállalat, intézmény, civil szervezet érdemelt ki az elmúlt 10 év során nyújtott támogatásért. Azoknak, akik nem voltak jelen a közgyűlésen, postán küldik el a köszönőleveleket. A VMHT képes kronológiájának bemutatásával, az Akácfánál Emlékhely megkoszorúzásával és közös ebéddel zárult a tanácskozás, valamint a közgyűlés.
