Jó érzés hallani a feleség szájából az örömteli kijelentést, miszerint diakónus férje igeliturgiát tarthat otthon a jelenlegi helyzetben. S hogy ez számukra ajándék. Megtapasztalni azt, hogy egy család életének mozgatórugója a hit, az Istennel való kapcsolat. Ivkovićék Zentán épp ilyenek. Az apa, Róbert diakónusként szolgál a zentai Jézus Szentséges Szíve plébánián. Felesége Valentina nevelő a zentai Kéz a Kézben civil szervezetben, ahol sérült fiatalokkal foglalkoznak. A családba négy lány született. A tizenöt éves Vivien Szegeden jár zenei szakgimnáziumba, cselló szakra. Édesanyja elmondása szerint „... szinte minden idejét a zene tölti ki: csellózás, zongorázás, gitározás, éneklés, zenehallgatás. Ha a tanulás és a zene mellett mégis van egy kis szabad ideje, akkor szívesen találkozik a barátaival, játszik a húgaival, olvas, vagy kirakóst rakosgat.” Noémi lányuk most ötödik osztályos. A zene szeretete nála is megmutatkozik, hiszen zeneiskolába, néptáncra és ritmikus sportgimnasztikára jár. Szívesen zongorázik, hegedül, énekel és táncol, de örömmel rajzol, fest, amikor csak teheti. Az első osztályos Viktória szintén „zenész”: fuvolán játszik, illetve néptáncra jár és pásztorfurulyán tanul. Valentinától megtudtam, hogy Viki már nagyon várta, hogy megtanuljon olvasni, fontos volt neki, hogy a családi igeliturgián végre ő is olvashasson, mint a „nagyok”. A négyéves Erika óvodába jár, s legkisebbként azt szereti, ha a család minden tagja felváltva foglalkozik vele.
Mivel nemrég ünnepeltük az édesanyákat, úgy döntöttünk, hogy most a hat tagú családot az anyuka szemüvegén keresztül fogjuk bemutatni. Vajon milyen egy diakónusfeleség élete? S egy családé, ahol Istenbe kapaszkodva élik a mindennapokat. Hitről és gyereknevelésről beszélgettünk Ivković Tuza Valentinával.
Mikor kezdődött családotok története, hány éve ismerted meg a párodat? Már akkor egyértelmű volt számotokra, hogy a közös élet csakis Istennel karöltve képzelhető el?
– Az egyetemi évek alatt kollégiumban laktam Szabadkán. Ott a szobatársnőimmel elhatároztuk, hogy heti egy alkalommal imaórát tartunk, ahová rövid időn belül még többen is csatlakoztak. Köztük volt Robi is, aki gitárja segítségével vezette a dicsőítéseket. Egy idő után „úgy” néztünk egymásra, és elkezdődött a kapcsolatunk. Istent dicsőítve kezdtük, és ezen az úton szeretnénk életünk végéig megmaradni. Robiban már a kapcsolatunk elején megláttam, hogy Isten olyan ajándéka számomra, aki csak közelebb vihet a Teremtőnkhöz. Láttam benne a tisztaságot, biztonságot és a tini szerelmen túlmutató kitartó és hűséges szeretetet. Nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy a katonaságból visszavárva hozzá fogok menni feleségül. Ennek most már 17 éve.
Közben érkeztek a gyermekek...
-- Házasságunk első két évében megtanultam feleség lenni és főzni, lediplomáltam a tanítóképző egyetemen, és Robival közösen belefogtunk a teológiai főiskolába. Aztán érkezett az első gyermekünk, majd lassan, sorjában a többi is. Meggyőződésünk, hogy a gyermek Isten ajándéka: „Lám, a gyermekek az Úr ajándékai, a test gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) Három gyermeket terveztünk, és Isten mind megadta nekünk egy csodás ráadással. Amikor állapotosan nőgyógyászhoz jártam, és genetikai vizsgálatra akart küldeni, mind a négy babánál visszautasítottam azt a kartonban is aláírva, hogy a saját felelősségemre teszem. Nem volt kérdéses, hogy bármilyen is legyen Isten ajándéka, szeretettel elfogadjuk azt. Bevallom, hogy a negyedik gyermek foganásakor tele voltam félelemmel, hogy anyagilag már nem fogjuk bírni, és hogy elveszíthetem a munkahelyem. De azóta bebizonyosodott, hogy ez a félelem nem helytálló. Isten gondoskodik rólunk, és semmiben sem szenvedünk hiányt.
Hogyan zajlik az élet nagycsaládban? Létezik szigorú napirend?
– Hogy az élet hogyan zajlik, arról elég nehéz szólni, mert az mindig attól is függ, hogy a gyerekek milyen életkorúak. Egész másként alakult, amikor még mind kicsik voltak és volt még két kisgyermek is nálunk nevelésen. Attól is függ, hogy épp „normális” időket élünk-e, vagy rendkívüli helyzetet. Egy egészséges napi bioritmusa megvan a családnak, ami nélkül káosz lenne: megvan a felkelési idő rendje, az étkezések ideje, és az esti lefekvés ideje. Ez már régóta megszokott és mindahányan ehhez alakítjuk a napi programot. Ami egy ekkora családnál már elengedhetetlen, hogy apa és anya egyformán, közösen, összehangolva vegyék ki részüket mindenben. Mi ketten jól együtt tudunk működni, odafigyelünk egymásra, így egyikünk sincs túlterhelve. Most már nagyobb lányaink is besegítenek a kisebbek körüli teendőkbe és a háztartásba. Hála Istennek, mindkettőnknek csak délelőtti munkaidőnk van, így a család a délutánt együtt tudja tölteni.
Milyen az, amikor anya és lányai, az öt nő összejönnek? Van-e nálatok olyan, hogy „csajos program”?
-- Nálunk mindig csajos program van, mivel abszolút többségben vagyunk. Inkább az a kérdés van-e fiús program. Minden nyáron megszervezem Robinak az egy fiús délutánt, amikor eljönnek a kedves barátai, és mi csajok mind lelépünk itthonról.
Róbertet, a családfőt 2017-ben szentelték diakónussá. Ez hogyan hatott ki a család életére?
-- Ez a lépés az életünkben nem volt tervezett, attól függetlenül, hogy mind a ketten teológiát tanultunk. Egyértelműen Isten vezette utunkat ebbe az irányba és Ő adta Robi szívébe az elhívást.
A diakónusszentelés napja gyönyörű volt. Én pontosan annyira izgultam, mint mikor az esküvőnkre készültünk. A különbség az, hogy ekkor már mellettem a templom padján négy lánykánk ült. Akkor a szentmisén elhangzott, hogy ezután Robi mellett kell állnom diakónusi munkájában és segítenem őt abban, hogy Istent és az embereket szolgálja. Számomra ez magától értetődött: Istent szolgálni együtt a családunkban, a munkánkban és a környezetünkben – ennél szebb feladat nem is létezik. Robi munkája a Jézus Szíve plébániához kötött, de emellett a Kis Szent Teréz templom diákmiséin is zenével szolgál. Ebben már a lányok is részt vesznek: énekükkel és ha kell, hangszerrel is dicsőítik Istent.
A diakónusszentelés után látványos változás nem történt az életünkben. Szívünkben érezzük, hogy Istenhez még egy lépéssel közelebb kerültünk.
A rendkívüli állapot ideje alatt, míg templomaink zárva voltak, Robi, mint diakónus, itthon a családnak tartott igeliturgiát. Ezekben a liturgiákban mindannyiunknak megvan a szerepe. Egy-egy ilyen óra alatt a családunk tagjai bensőséges, mély kapcsolatba kerülnek lelkileg egymással, és a köztünk levő Jézussal. Nagy áldás ez, ami ebben a nehéz időszakban is megtartotta köztünk a megnyugvást és békességet.
Több éve dolgozol sérült gyermekekkel, szinte mint második anyukájuk vagy velük. Miért dönt egy fiatal nő ennyire felelősségteljes feladat mellett? Miként éled meg a velük való napi munkát, törődést?
-- Végzettségemet tekintve osztálytanító vagyok, a múltbéli foglalkozásom pedig hitoktató. Amikor Szabadkáról Zentára költöztünk nem volt munkám. Imában Robival közösen kértük, hogy Isten mutassa meg nekem a feladatom. Ő válaszolt is: „Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.” Ezt a hívást akkor értettem meg, amikor rövid időn belül jeleztek, hogy felvennének a Kéz a Kézben civil szervezetbe sérült fiatalok mellé nevelőnek. Nem volt kérdés, hogy elvállalom-e, mindannak ellenére, hogy igazából soha nem volt még kapcsolatom egy sérült emberrel sem, nemhogy egy egész közösséggel. Ennek már nyolc éve. Azóta én is beépültem a közösségbe, megszoktuk, megszerettük egymást, sokat tanultam a velük való foglalkozásról, és sokat tanultam tőlük is. Mindannak ellenére, hogy ez a munka nagyon szerény fizetéssel jár, nem hagynám, mert tudom, hogy Istennek itt van terve velem.
Mennyire fontos a gyermekünkkel töltött minőségi idő? Mire figyeljünk oda, hogy kiegyensúlyozott személyt adjunk ki a kezünkből?
-- A minőségi idő talán a legfontosabb, amivel kifejezhetjük a másik iránti szeretetünket. Gyermekeink kicsi korától kezdve tudatosan figyelünk erre. A lehetőségek tára ezen a téren kimeríthetetlen: esti meseolvasás, közös éneklés, zenélés, társasjáték, kerti piknik, beszélgetés, házi mozizás, séta, természetfotózás… akár mindannyian együtt, akár kétszemélyes programként. A kiegyensúlyozott család alapfeltétele, hogy ne csak a gyerekekkel töltsünk időt, hanem elsősorban a házastársak egymással, megtalálják minden napnak azt a szakaszát, amikor csak egymásra tudnak figyelni, egymással beszélgetni: minőségi időt töltve egymással házasságukat építeni. Ezt a gyerekek nem tőlük elvett időnek élik meg, hanem megérzik azt, hogy anya és apa közös boldogsága az ő egészséges pszichikai fejlődésük alapja is. Ez az egymásra odafigyelés, az egymásra szánt idő a kiegyensúlyozottság egyik feltétele. A másik, ami még ennél is fontosabb: a közös ima. Amikor tudatosul bennünk, hogy bármi történik az életünkben, Istenhez fordulhatunk, Istenre bízhatjuk magunkat. És ezt együtt tesszük, számíthatunk egymásra, számíthatunk arra, hogy a másik imádkozik értünk. Ha valaki hiányzik a közös imából, mert nincs itthon, de szüksége van megerősítésre, tudja azt, hogy itthon imádkozunk érte. Így bátran néznek lányaink új utak, új kihívások felé, mert tudják, hogy Isten és a család mögöttük áll.
Azt áruld el kérlek, hogy mi az a kincs, amit az Úrtól kapsz, amit mint hívő anya tapasztalsz meg, s ami átsegít, hogy az aktuális nehézségeket áthidald?
-- Lehetetlenség lenne felsorolni, hogy mi mindenben tapasztaltam már meg azt, hogy lányaink mind Isten ajándékai. Csak egy példát mondanék arra, hogy ahányan vannak, annyiféle személyiség. Amikor rossz, szomorú napom van valami miatt, esetleg még sírok is, Erika, a legkisebb odajön hozzám, bújik, simogat, puszilgat: így vigasztal. Noémi leül mellém, átölel és megkérdezi mi történt, kéri, mondjam el miért vagyok szomorú: együttérez velem. Viki szorgalmával igyekszik vigasztalni: összepakol, elmosogat, vagy valami mást megcsinál, hogy örömet szerezzen. Vini, a legidősebb megpróbálja szebb dolgok felé terelni a figyelmemet: énekel valamit, vagy csellózik egy szép darabot. A gondom nem tűnik el azon nyomban, de a napom sokkal szebbé válik.
