Az aranycsapat
Sikeres védés
A csapat oszlopos tagjai: Dudás Sándor, Hubai József és Petrás Zoltán
Vajdaság legjobb női kosárlabda csapata 1980-ban
Az öregfiúk
Emlékszel, amikor Adán búcsúztatta az AFK Őzvegy Józsefet? A zrenyinini Proleterbe szerződtetett át. Akkora gólt lőttem! A kapus kirúgta a labdát, én huszonöt méterre voltam Özvegytől. Pattogva esett elébem a labda, kapásból lőttem a jobb sarokba. Józsi meg sem látta. Még a háló is szétszakadt, pontosabban kiakadt, és mögötte pattogott. Az adaiak úgy tettek, mintha mi sem történt volna. A kapus már rúgta is volna ki a labdát, a bíró sem fütyült gólt. Tiltakoztunk. Szerencsénkre a partjelző látta, hogy gól volt...
Hubai József meséli Dudás Sándornak Zentagunarason a Slavia fociklub pálya melletti padon üldögélve. Körülöttem hamuszürke hajú emberek mosolyognak, bólogatnak, megerősítve Józsefet, hogy az valóban nagy gól volt.
-A legnagyobb – válaszol Sándor --. Az AFK-nak fontos volt a meccs a selejtező miatt. Erős csapat volt, a második ligába kellett volna bejutnia. Mi ezen a meccsen autszájderek voltunk. Biztosak voltak a győzelembe. 2:1-re kikaptak. Majd kikaptak a selejtezőn is, így nem juthattak tovább.
- Azok voltak a szép évek! – mondja Török László --. A hetvenes évek derekától a nyolcvanas évek derekáig. Az volt az aranycsapat.
Egyre többen vannak körülöttünk. Gyülekezik a zentagunarasi aranycsapat a pálya mellett, hogy ismét felhúzzák a Slavia mezét. De most már nem tétre megy a játék, csak úgy szórakozásból. És nem is játszik mindenki. Meg kispályán rúgják a bőrt, a nagy már túl nagy a számukra.
- Amikor tizenhat évvel ezelőtt meghalt Cérna Imre, az edzőnk, javasoltam, hogy tartsunk emlékére találkozót – kapcsolódik a beszélgetésbe Lép Tibor -- Abban az évben meg is tartottuk, majd négy évre rá, azóta pedig minden évben, néha kétszer is megszervezzük.
- És itt vannak a lányok is, a Slavija arany kosárlabda csapata. Eggyütt emlékezünk azokról a szép időkről – mondja Török László.
A lányok a kosárlabda pályán gyülekeznek. A palánk körül körbe állnak, dobálják a labdát a kosárra. Ők nem játszanak. Pedig vagy tizen vannak, játszhatnának, de sok a kifogás: nincsen mez, meg nem jó a másik palánk, meg a labda sem úgy pattog, mint régen...
- Pedig valamikor nagyon jó pattogott – nevet Cérna Gordana --. 1980-ban bajnokok voltunk a II. Vajdasági ligában. Ranko Žeravicától, a híres jugoszláv kosarazótól, edzőtől vettük át a serleget. A legjobb vajdasági csapatnak nyilvánítottak minket, az orahovósi Slaviát. Bejutottunk az első ligába, ahol szintén jól szerepeltünk, de nem voltak meg a feltételeink, hogy ott is maradjunk. Topolyára kellett járnunk játszani, itthon nem volt fedetett csarnokunk, ezért visszaléptünk a második ligába.
A focisták kivonulnak a pályára. Pattog a labda, futnak, kocognak utána. Némelyikükben még él a fiatalos lendület. Mintegy negyvenen gyűltek össze az aranycsapatból, legtöbbjük csak nézi a mérkőzést.
Amig ők rúgják a bőrt, én sétálok egyet, körülnézek. Hatalmas ez a tér, a zentagunarasi egészségház mögötti erdőnél. Itt tartják a falu minden rendezvényét. Ezt Fekecs Józseftól tudom meg, a helyi közösség elnökétől. Ő fiatal, csupán kívéncsiságból van itt.
- Meg azért, mert a helyi közösség támogatja ezt a rendezvényt – mondja --. A sportot mindig is támogattuk, amióta falu a falu. Negyvenhatban lett azzá, negyvenhétben alakult a Slavia. Azelőtt tanyavilág volt itt, rengeteg tanyával. Faluként fejleszthettük a közösséget, megérkezett a villany, a víz és az emberek lassan beköltöztek ide, a tannyák eltüntek Orahovó pedig megnőtt. A hetvenes és a nyolcvanas években volt az aranykorunk. Akkor 2800 lelket számlált a falu. Ma, ha vagyunk 1700-an...
Fenséges illatot lenget orrom előtt a szél. Követem. A Sólyom vadászotthonba vezet, ott pedig Dudás Annához, aki éppen szalonnapörcöket pörköl. Az udvarban pedig, egy hatalmas kondérban már kész a kakaspaprikás. Innen az illat, ami idecsalogatott.
Lép Tibor
Dudás Anna, a kalácsairól messze földön ismert szakácsnő, itt kakaspörköltet készít
- Amióta megszervezik az öregfiúk találkozójőt én főzök a fiúknak és a lányoknak. Szólnak, hogy Panni gyere. És én megyek. Örömmel. Az Upraván dolgoztam, kávéfőzőként kezdtem, majd a kőttkalácsaim szakácsnővé avanzsáltak. Lakodalmakra járok, különböző ünnepségekre hívnak. Imádom a kalácsokat, a kőtteket. De mindent szeretek enni. Látszik is rajtam.
Nagyot kacag, majd az üsthöz vezet, kezembe nyom egy kanalat.
- Kóstolja meg, hogy jó-e.
Fennséges!
Közben szállingóznak a pályáról a fiúk és a lányok. Amíg az udvarban várakozunk a vacsorára, Török Lászlóval beszélgetek a múltról, a jelenről.
- Ezerkilencszáznegyvenhatban alakult a Slavia és a csapatunk. A Topolyai ligában játszottunk. Felerősödtünk, majd a Szabadkai ligába kerültünk. Hetvenhattól nyolcvanötig írjuk az aranykort. Tíz év alatt mintegy ötvenen fordultak meg a csapatba. A játékosok háromnegyed része helybeli volt. A földműves szövetkezet támogatta a sportot, de legtöbben ott is dolgoztunk. A csapat is, mint a falu, három nyelvű volt, magyar, ruszin és szerb. Voltak nagy mérkőzéseink, szép sikereink. Utaztunk, még külföldre is. Romániába, Csehszlovákiába. A találkozókat nem saját magunk finanszírozzuk, de megtennénk, ha nem volnának kiváló támgatóink. A pályát, az öltözőt a helyi közösség adja, a vacsorához a termet, az udvart a vadászegyesület, annak költségeit, amit megeszünk, megiszunk, a kereskedők, a vállalkozók állják. Azt hiszem ilyen találkozó nincsen sehol sem a Vajdaságban. Tiz éve már rendszeressen összejövünk, barátkozunk, visszatekintünk a múltba, viccelődünk, ugratjuk egymást, jót szórakozunk. Ez a fontos. És emlékben minden évről marad egy fotónk, egy közös kép a lányokkal együtt. Ha elővesszük, nosztalgiázunk és látjuk róla, hogyan múlnak az évek...
Lányok a palánk alatt
Török László
Az asztalokat közben megterítették, mindenkinek jutott hely. Erna kolleganőm, aki orahovósi születésű, megjegyzi, mintha régebben ez a helyiség nagyobb lett volna. Lakodalmakat rendeztek benne, és táncolni is volt bőven hely, mondja.
Lassan megtelik a terem. Az asztalokon sós sütemény, édes sütemény mind a kosarazó lányok ügyességét dícséri. Nagy a ricsaj. Pálinkával koccintanak az emberek, söröznek. Lép Tibor próbálja a túlharsogni a hangzavart. Török László egy kanállal kopogtatja meg poharát, mire mindenki elhallgat.
- Arra kérlek benneteket, hogy egyperces néma felállással emlékezzünk elhunyt társainkról.
Csend van. A terem falán egy névsor áll. Alatt a kisasztalon gyertya ég. A névsort olvasom: Cérna, Stoijković, Bakurek, Popović, Tomik, Rotsing, Čizovski, Emejdi, Blahó, Horváth, Palatinus, Pintér, Vukmirović.
Ők már odafenn rúgják a bőrt.
Egy perce elmúlik, mindenki visszaül székére, Török László még szól néhány szót az egybegyültekhez, majd érkezik a paprikás és a túrós tészte törpörtyűvel.
A terem ismét megtellik hangos Zsivajjal.
