Kamancon (Kamenicán) a Marczibányi-Karátsonyi kastélynál kezdődött a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete (VMPE) szervezte XX. Apáczai Nyári Akadémia (ANYA), Történelem és magyarság elnevezésű programja résztvevőinek kirándulása a közelmúltban, Szeremségben. A dombói (rakovaci) Szent György-monostor feltárt romjainál folytatódott, majd a zmajevaci kilátóról megtekintették Rednek várát, innen Belcsénybe, a lepusztuló Spitzer-kastélyhoz zarándokoltak. Történelmi időutazásuk Kamancon (Kamenicán) a temetőben lévő, az első világháború hősi halottjainak emlékművénél fejeződött be. Az emlék- és kegyhelyek felidézte gondolatok, rendhagyó történelemi és irodalmi villanások, elhangzott szemelvények szinte érintkezési pontokként kötődtek az idei program akkreditált előadásaihoz. Képben is írásban részben ezt kívánjuk nyomon követni néhány írásunkban.
Újszerű szemlélettel (2000–2020) címmel, Történelem- és magyartanári továbbképzés az Apáczai Nyári Akadémián alcímmel foglalta össze nyitóbeszédében Viola Lujza magyartanárnő, az idei jubilárisnak is számító XX. ANYA szervezője az előző nyári szakmai továbbképzések történetét, elővetítve a nagyléptékű műszaki fejlődés kiváltotta (diktálta) szükségszerű változtatásokat, de a járvány előidézte kényszermegoldásokat is. Az idén 27 éves (1993 októberében alakult) VMPE Elnöksége 2000-ben, az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet miatt döntött úgy, hogy Újvidéken, az Apáczai Diákotthonukban szervezi és tartja meg a tanárok továbbképzését. Addig jobbára csak az anyaországban volt erre lehetőség, azokra viszont a közismert okok (háborúk, bombázások, folyamatos elszegényedés) miatt csak kevesen juthattak el. Lujza tanárnő visszaemlékezése szerint az első továbbképzés általános tematikai jellegű volt, vegyes tartalommal. A következő évtől az elnökség, Nagy Margit elnök asszony vezetésével, az anyaország támogatásával 2 szakmai műhelyt indított: a természet- és a társadalomtudományit. A kezdetektől, immár 19 éve a társadalomtudományit történelemtanár férjével, Dulka Andorral együtt szervezik, Történelem és magyarság átfogó címmel. Általában olyan új témákra kíséreltek meg rávilágítani – a meghívott neves tanárok, kutatók és előadásaik révén –, amelyek addig is (ha burkoltan is) foglalkoztatták ugyan a szakmát, de behatóbban, összefüggéseiben már esély sem volt rá. A 2000 utáni változásokkal valamelyest lehetőség nyílt a történelem többnézőpontú, újszerű szemlélet alapján történő feldolgozására, a hiányos, ellentmondásos, „sötét” részek „kifehérítésére”.
A magyartanárok figyelmét – mint olvasom Lujza tanárnő idei, kisjubileumi összefoglalójában – időszerű, részben nyelvészeti, részben irodalmi kérdésekkel igyekeztek felkelteni: „A nyelv örökzöld téma, a társadalom fejlődésével változik, és nagyon érzékeny a rezdülésekre. Az sem lehet mellékes a számunkra, hogy a 100 év óta széttagolt magyar nemzettest határon túlra szakadt részeinek nyelve, a különböző országokban, milyen sajátosságokkal gazdagodott, vagy mennyire romlott, szegényedett. Érdekes áttekintést nyújtott erre vonatkozóan Balázs Géza Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón című előadása. Az irodalmi részben munka közben alakult ki az elképzelés, hogy azokról az értékes, polgári értékrendet képviselő magyar írókról kellene egy kicsit többet tudni, akikről eddig hallgattak, de méltán van helyük a magyar irodalomban, sőt megkerülhetetlenek. Itt elsősorban Márai Sándorra, Hamvas Bélára, Wass Albertra gondolok. Egy alkalommal olyan szerencsénk volt, hogy Simó Józsefet, Wass Albert hagyatékának egyik gondozóját tudtuk elérni és megnyerni, hogy egy egész délelőttöt betöltő előadást tartson az író életművéről, pályájáról.
A nyári, rövid ideig tartó továbbképzések valójában nem nyújthatnak teljesen átfogó képet a történelem- és magyartanítás időszerű kérdéseiről, többszempontú, olykor összehasonlító elemzéséről. Ha nagyon szerények szeretnénk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy egyfajta tűzoltás csupán, hiszen a nyári akadémia időtartama alatt nem lehet teljesen új szemléletet tökéletesen elplántálni. Azon a területen, amelyen úgy véljük, hogy a leggyöngébb a tájékozottságunk, ott próbáltunk ilyen ’foltozásos’ elv alapján újat nyújtani. Egyik legfontosabb célunk, hogy azok, akik eljönnek, ne csak saját felkészültségük elmélyítésére használják az itt megszerzett tudást, hanem tovább is adják azt a diákjaiknak, a környezetüknek. Ez lenne az igazi hozadéka a továbbképzésnek.”
A Történelem és magyarság továbbképzés résztvevői általában hasznosnak értékelik a továbbképzést. A legtöbben valamennyi nyári akadémián részvettek. Papp Patai Erzsébet muzslyai történelem szakos tanárnő értékelését Lujza Tanárnő is kiemelte:
„Elsősorban azért jelentkeztem a továbbképzésre, mert eddigi képzésem során a magyar nemzeti történelemből nagyon keveset kaptam. Ennek hiányt így tudom leghatékonyabban pótolni. A jól ismert körülményeink miatt az itteni pedagógusok csak ritkán juthatnak hozzá a drága szakkönyvekhez. S valljuk be, elég sok könyvet kellene ahhoz megvenni, hogy megtalálhassuk, elolvashassuk az itt hallottakat. A történelmi előadások mellett nagyon szívesen és figyelemmel kísértem a magyar nyelvi és irodalmi témákat is, mert mindig van mit tanulni. Kiváló alkalom volt ez is egy kis szókincsbővítésre, – csiszolásra. Mert egyáltalán nem lényegtelen kisebbségi környezetünkben az, hogyan tudja kifejezni mondanivalóját a tanár a diákjai előtt, bármilyen tantárgyról legyen is szó. Kiváló előadásokat hallhattunk, s rendkívül sok hasznosítható új dolgot, másfajta szemléletmódot ismertünk meg.”
„Minden lehetőséget megragadok, ha valami újjal gyarapíthatom eddigi tudásomat. Évek óta szorgalmasan járok a szakmai továbbképzésekre, mert kiváló lehetőség – a szűkebb szakmai szempontoktól eltekintve –, hogy szélesebb körű tájékoztatásban részesüljünk, mi, pedagógusok – hallottuk György Mária zombori magyartanárnőtől: – Voltam már Pécsett és Debrecenben is, de az Apáczai Nyári Akadémia munkáját is rendkívül eredményesnek tartom. Az irodalom oktatása terén az itt hallott időszerű történelmi kérdések is fontosak. Az előadásokat követő sok kérdés más területekre is elvezetett bennünket, így számos más témakörben fölmerült kétségeinkre is választ kaphatunk. Számunkra fontos a továbbképzés nemzeti, keresztény, konzervatív szellemisége. Jó lenne, ha ezt a szellemiségét a továbbiakban is sikerülne megőriznie az ANYA-nak!”
A koronavírus-járvány miatti közismert intézkedések megnehezítették az idei nyári akadémia programjainak megvalósítását, de mégis – ha szerényebben is, az óvintézkedések betartásával – megtartottak valamennyi előadást, a néhány helyszínt érintő szerémségi kirándulás pedig, a tervezetten felül, meglepetéssel is szolgált. Pecze Rózsa tanárnő, a kirándulás szervezője, tömören ismertetve a történelmi emlékhelyek történetét, jelentőségét, igyekezett válaszolni a kérdésekre is. Ezúttal is voltak, akik először jártak a Tarcal hegység déli lankáin. Kamancon (Kamenicán) a Marczibányi-Karátsonyi kastélynál idézték meg először Pecze tanárnővel együtt a hozzászólók a legfontosabbakat, illetve azokat a történéseket, amelyekről keveset tud a közvélemény:
„A 150 éves török hódoltság után a grófi Marczibányi család 1758-ban vásárolta meg a kamanci birtokot. A kastélyt, a kísérő létesítményekkel fokozatosan építették, és folyamatosan, tervszerűen bővítették, szépítették a körülöttük lévő mintegy harminchektárnyi angolparkot is, különleges fafajtákkal, csónakázótóval, szobrokkal,
1793-tól 1836-ig. Ekkora készült el a borpince, és helyezték el a bejárata mellett azt a rózsaszín márványból készült táblát, amelyen a birtok rövid történetét olvashatjuk (1836-ig). A Marczibányiak iskolát és kórházat is építettek. Széchenyi István gróf 1830-as utazása során meglátogatta Marczibányi Márton gróf mintagazdaságát, és elismerően írt róla naplójában.
A birtok a kastéllyal együtt 1858-ban került házassági hozományként a Karátsonyi család tulajdonába: Karátsonyi Guido gróf feleségül vette a férfiágon utolsó Marczibányi Livius gróf lányát, Máriát. Mindkét család jelentős mértékben hozzájárult Kamanc arculatának kialakításához.
A birtokhoz tartozó Szentkereszt templom (a mai formájában) a Marczibányi grófok idejében épült egy régebbi imaház helyén. A templom bejárata fölött a Marczibányi-címer (kardot tartó medve) látható. Altemplomának kriptájában nyugszik a Karátsonyi család három tagja: gróf Karátsonyi Guido, felesége, Mária grófnő és húga, Guidobaldina.
A Marczibányi és a Karátsonyi család nevezetes volt arról is, hogy vagyonukból különféle alapítványokkal jelentősen támogatták Magyarország kulturális életét.
Gróf Karátsonyi Guido egyik legismertebb alapítványa: 1858-ban 10000 forintot adott a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy a kamataiból kétévente díjazzák a legjobb színdarab szerzőjét. Ezt a díjat elnyerte többek között Csiky Gergely, Szigligeti Ede, és ezzel díjutalmazták Arany Jánost Aristophanész vígjátékainak lefordításáért 1871-ben. Jótékony célokra is nagy összegeket adományozott.
»A Fenséges Koronaherczeg születése örvendetes eseményének alkalmából Karácsonyi Guido földbirtokos 100. 000 ftnyi összeget, ebből 20, 000 ftot a szerb vajdaság s a temesi bánság számára ajánlott fel jótékony czélokra, s annak hovaforditását Albrecht Főherczeg magyarországi Főkormányzó Ur Ő császári Fenségének magas belátására bizta. Ugyanazon örömdus alkalomból, s annak maradandó emlékére, a debreczeni községi bizottmány, az evangelicus-helvét hitvallásu egyháztanácscsal együtt, 100 segélyreszorult személy számára egy 160,000 ftnyi tőkével ellátott szegényápoló-intézetet alapitott. – Ezen nemes szivű s hazafias érzületet tanusitó örvendetes jótékonysági tettek a legmelegebb köszönet kifejezése mellett juttatnak köztudomásra.« Karátsonyi Guido (1817-1885) és Marcibányi Mária (1831–1876) házasságából kilenc gyermek született. Hat lány és három fiú.
A kastély 1918-ig maradt a Karátsonyi család tulajdonában.
Az egykori kastély épületében ma magánegyetem és a vízgazdálkodási intézet működik. A parkból a szobrok egy része eltűnt, a maradék megcsonkítva, elcsúfítva őrzi a régi idők emlékeit. A csónakázótó elmocsarasodott, az eredeti fák, az 1805-ben ültetett tölgyek közül mindössze csak néhány maradt meg.
A magyar kultúrtörténet szempontjából Kamanc (Kamenica) 1430-as években Pécsi Tamás és Újlaki Bálint magyarra fordította Huszita Biblia miatt is jelentős. Burány Nándor délvidéki/vajdasági írónk Kamanci Balázs című könyvében (1977, Forum, Újvidék) örökíti meg ezt a korszakot. Kamanc nevezetes arról is, hogy itt született Szerémi György krónikás, valószínűleg Mátyás király halálának évében (de mindenképpen 1490 után), és 1548 után hunyt el. Erre vonatkozóan sincsenek megbízható adatok.”
