Történelem és magyarság

Az, hogy már 1916-ban emlékművet állítottak Kamanc (Kamenica) főterén az első világháborúban elesettek emlékének tiszteletére, a beavatottakon kívül senki sem tudta. Mint már jeleztük, Szeremségben, a Marczibányi–Karátsonyi-kastélynál kezdődött a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete (VMPE) szervezte XX. Apáczai Nyári Akadémia (ANYA) Történelem és magyarság elnevezésű programja résztvevőinek kirándulása a közelmúltban. A dombói (rakovaci) Szent György-monostor feltárt romjainál folytatódott, majd a zmajevaci kilátóról megtekintették Rednek várát, innen meglepetésként Belcsénybe (Beocsinba), a romos Spitzer-kastélyhoz zarándokoltak. Történelmi időutazásuk is Kamancon, a temetőben lévő, az első világháború hősi halottjainak emlékművénél fejeződött be.
Az emlék- és kegyhelyek felidézte gondolatok, rendhagyó történelemi és irodalmi villanások, elhangzott szemelvények szinte érintkezési pontokként kötődtek az idei program akkreditált előadásaihoz. Képben és írásban részben ezt kívántuk nyomon követni. Befejezésül az első világháborúban elesett kamanci hősök emlékművéhez kalauzoljuk képzeletben olvasóinkat, a kirándulást szervező Pecze Rózsa tanárnő vezetésével.

Kevesen tudhatják Délvidéken/Vajdaságban, hogy Újvidékkel szemben, a Duna jobb partján fekvő városka, Kamanc temetőjében emlékmű őrzi az első világháborúban elesettek neveit. Pecze tanárnő elmondása szerint ő is csak 2010 nyarán szerzett róla tudomást dr. Horváth Militicsi Szabolcs belgyógyász, cserkésztiszt jóvoltából. Tőle tudta meg azt is, hogy az emlékmű valamikor Kamenica főterén állt, és hogy eredetileg turulmadár volt az emlékmű obeliszkre emlékeztető végződésén. A tanárnő rövid városismertetőjében elmondta, hogy a valamikori Camancz nevét először 1223-ban jegyzi írás. Közigazgatási szempontból Kamenica ma Újvidék egyik városrészének számít. Temetője peremvárosi autóbuszjárattal, de gyalog is könnyen megközelíthető. A szecessziós stílusú emlékmű, a kőkoszorúkkal díszített obeliszk a temető közepe táján található. A körülményeket ismerve az a fontos a tanárnő szerint is – aki többször felkereste az emlékművet a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság elnökségi tagjaként –, hogy:
– A Hősök emlékműve – 1916 – ahogyan nevezik többnyire, megmaradt Kamancon/Kamenicán. „Száműzték ugyan a városka központjából a temető katolikus részébe, a turulmadárnak pedig nyoma veszett. Az emlékmű állításának éve szinte teljesen lekopott (csak a két szélső szám látszik), ezért ennek megállapításában nagy segítségemre volt Bagi Ferenc Kamenicáról írt tanulmánya. E tanulmány szerint az emlékművet 1916-ban állították, az évszámot pedig a talapzatra ’fektetett’ kő babérkoszorúba írták.
Az emlékmű négy oldalán négy tábla áll, ebből háromon a hősi halottak neve olvasható, az elülső oldalon pedig a német nyelvű fölirat. (Zum immerwärenden Angedenken / auf die / BRAVEN KAMERADEN / Ihr Leben für König und Vaterland geopfert haben. / Sie ruhen in Frieden! / Das ewige Licht leuchte Ihnen. – A bátor bajtársak örök emlékére / A királyért és a hazáért áldozták fel életüket. / Nyugodjanak békében! Az örök világosság fényesedjék nekik – szabad fordítás) A nevek többsége német, de található köztük magyar, továbbá horvát és/vagy szerb is. Ezenkívül ’vegyes’ is (pl. német vezetéknév magyar keresztnévvel, valamint egyéb kombinációk). A kőfaragó, Petrovits Nándor, valószínűleg ismerhette őket, és tudta, hogy hova kell magyar, német vagy horvát (esetleg szerb, latin írásmódú) betűt vésnie. A három tábla közül az egyik annyira megrongálódott, hogy elég nehéz róla kibetűzni a neveket és a mellettük lévő évszámokat. Az emlékműn összesen 57 név található. Egy kicsit pontosítanám Bagi Ferencnek azt az állítását, hogy mindegyikük 1915-ben esett el, ugyanis az egyik táblán találtam három 1914-es, valamint egy 1916-os évszámot, a másikon egy 1914-est, a harmadikon pedig, mint említettem, egy kissé nehézségekbe ütközik az évszám leolvasása, mégis kisilabizáltam egy 1916-os évszámot is. A leolvasás nehézsége arra figyelmeztet, hogy jó lenne fölújítani a feliratokat, és hogy a civil szervezetek valamelyike pártfogásába vehetné az emlékművet. Egy-két névnél meg születési évszámnál – amelyeknél már kissé bizonytalan a leolvasás – talán igénybe lehetne venni a plébániahivatal segítségét is.

A teljesség kedvéért meg kell azt is említenem, hogy a talapzat legalján van még egy, részben a földbe süllyedt, letört sarkú, német nyelvű fehér márványtábla is, valamint az évszámot tartalmazó kőkoszorútól balra és jobbra (egy kissé hátrébb), egy-egy kis téglalap alakú keret, mára már fölismerhetetlenné vált írással. A német nyelvű fehér márványtábla föld feletti részén a következő szöveg rekonstruálható: Gewidme(t) / durch / Artillerieoberstleutna(t). (Vagyis, tüzéralezredes felszentelte... sz. f.) A tábla további része azonban már a földben van.
Kamenica főterén az első világháborús emlékművet a költő, Jovan Jovanović Zmaj szobra váltotta föl. A kőbe öntött Zmaj-szobor mellett egy kislány szobra is áll, és egy könyvet tartanak. A költőt többek között gyermekversei tették híressé. Újvidéken született 1833-ban, de idős napjait, 1904-ben bekövetkezett haláláig, Kamenicán töltötte. Lakóházát múzeumnak rendezték be, s a főtérről nyíló utca elején van. A főtér és az utca is az ő nevét viseli.
Jovan Jovanović Zmaj a magyar költők fordítójaként is ismert. Ő ültette át szerbre Arany János Toldi trilógiáját, Petőfi Sándor János vitézét és Madách Imrének Az ember tragédiája c. művét. Sírja ugyanabban a kamenicai temetőben található, amelyikben az első világháborús emlékmű. Magyar szempontból azonban árnyékot vet munkásságára, hogy dicsőítő verset írt az 1848/49-es szabadságharc szenttamási csatájában, a civil lakosság ellen szadista vérengzést elkövető ’szerviánus és rác hősökről’. Jókai Mór Szenttamási György c. elbeszélésében állít megrázó emléket ennek a véres eseménynek. (Az említett csatáról helytörténész/történész kollégánk, Délvidéki S. Atilla: Fejezetek a rácjárások történetéből c. könyvében olvashatunk bővebben.)”
Írásos beszámolója végén Pecze Rózsa tanárnő felsorolta a felhasznált irodalmat: Bagi Ferenc Sremska Kamenica, a valamikori Camancz, Kisebbségi létjelenségek, Vajdasági Szórvány- és szociolingvisztikai kutatások, Gábrityné dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa szerk., Szabadka, 2003; Délvidéki S. Atilla: Fejezetek a rácjárások történetéből. Lángoló temetők – Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268–1868). I. (bemutató) kötet, Szekszárd, 2009.
A kirándulás végén, útban Újvidékre, az Apáczai Diákotthon Fiúkollégiuma felé, Viola Lujza magyartanárnő, az idei Történelem és magyarság program szervezője, ismételten megerősítette, a férjével, Dulka Andor történelemtanárral az eddig megtartott valamennyi nyári akadémia kapcsán: Nem lehet kétséges a folytatás ezekben az ismét bizonytalanságot sejtető időkben. A soknemzetiségű égtájunk alatt a délvidéki/vajdasági magyar nemzeti közösségünknek létfontosságúak az ilyen és hasonló tartalmakat tudatosító továbbképzések, a történelmi, kulturális emlékhelyeinknek a megismerésével együtt. A nyelvünk, az identitásunk, a kereszténységünk – mint a legfontosabb értékeink – megmaradását szavatoló törekvések, alkalmak az elkövetkező időkben is szükségesek lesznek. A Történelem és magyarság program kiemelt célja, hogy: „aki ide eljön, azt érezze, hogy az egységes magyar nemzet része”. Nagy Margit, a VMPE, az ANYA alapítóelnöke, ma tiszteletbeli elnöke, az eddig megtartott nyári akadémiákon elmondta: „Hathatós, erős anyaországi támogatással a hátunk mögött, a kisebbségi lét hozadékaként, a közösségre nehezedő (ön)bizalomvesztés és annak következményei is ellensúlyozhatóak.”