Nők férfiak nélkül – talán ezzel a Hemingway-parafrázissal lehetne a legtalálóbban jellemezni Pedro Almodóvar Párhuzamos anyák (Madres paralelas) című alkotását, amely tartalmaz mindent, ami egy Almodóvar-filmtől elvárható: megható melodrámát, bonyolult emberi kapcsolatokat, váratlan fordulatokat, harsány színeket, emlékezetes színészi alakításokat, ezenfelül a szerzői opus tekintetében egy újdonság is fellelhető a műben, a spanyol polgárháború traumatikus örökségének a bevonásával a történetbe, az új spanyol film kiválósága legújabb művében nyitott a közéleti kérdések iránt, hiszen két egyedülálló anya összefonódó élettörténete sajátos metaforája a huszadik századi spanyol történelem legvészterhesebb időszakának, az 1936-tól 1939-ig tartó polgárháborúnak, s az azt követően kialakult, és egészen 1975-ig tartó Franco-diktatúrának.
A mű középpontjában a Penélope Cruz által alakított Janis áll. A negyven év körüli divatfotóst drogtúladagolásban elhunyt hippi édesanyja Janis Joplinról nevezte el, s mivel apja ismeretlen, őt a nagyanyja nevelte fel, aki sokat mesélt neki a spanyol polgárháborúról, a faluból elvezetett férfiakról, köztük Janis dédapjáról is. A hölgy egy törvényszéki antropológus fényképezését követően kihasználja az alkalmat, hogy megkérje a férfit, segítse egy tömegsír feltárását a falujában, hogy méltó módon eltemethesse végre a dédapját. A „lobbizás” Almodóvarra jellemzően igencsak sajátosan alakul, hiszen Janis állapotosan jön ki a kapcsolatból. Annak ellenére, hogy Arturo (Israel Elejade) nem akarja elhagyni beteg feleségét, Janis úgy dönt, hogy megtartja a gyereket, és egyedül neveli őt fel. A kórház szülészeti osztályán ismeri meg a Milena Smit játszotta, még kiskorú Anát, aki egy bulin, csoportos erőszak következtében maradt terhes, így azt sem tudja, ki leendő gyermeke édesapja. Nem mellesleg, ő is apa nélkül nevelkedik, mivel a szülei elváltak, és édesapja másik városban él. Édesanyja, Teresa (Aitana Sánchez-Gijón) éppen rendkívüli lehetőséget kapott egy színháztól, és karrierépítése tekintetében ezt az alkalmat nem mulaszthatja el. Janis és Ana ugyanabban a szobában vajúdnak és ugyanazon a napon szülnek, mindketten kislányt, s mindkét baba rögtön a születése után egészségügyi problémák miatt megfigyelés alá kerül. A két kismama egy ideig azután is tartja egymással a kapcsolatot, hogy elhagyták a kórházat, idővel azonban eltávolodnak egymástól, mindketten egyedülálló szülőként igyekeznek boldogulni, míg csak sorsuk visszavonhatatlanul újra egybe nem fonódik.
Bár úgy tűnhet, hogy sok mindent felfedtem a tartalomból, elárulom, a Párhuzamos anyák további meglepetéseket tartogat, és a valódi izgalmak még csak ezután következnek. Almodóvar most sem hazudtolja meg önmagát, egymás után veti be a váratlan fordulatokat, s mint tudjuk, játszi könnyedséggel képes meghökkentő, nem ritkán egyenesen bizarr életszituációkba helyezni hőseit, gondoljunk csak a Mindent anyámról főhősnőjére, aki transzvesztita ex-partnerét igyekszik felkutatni, hogy közölje vele közös fiuk halálhírét, a Beszélj hozzá! ápolójára, aki szerelmes lesz kómába esett gondozottjába, a lányról pedig kiderül, hogy várandós, vagy a Volver anyahősére, aki lánya apagyilkosságát próbálja eltussolni.
A spanyol direktornál ezúttal sincsenek túlbonyolítva az okok és okozatok. Az olyan súlyos kérdések feldolgozásához, mint amilyeneket Almodóvar legújabb művében (is) boncolgat, más szerzők valószínűsíthetően társadalmi háttértörténetet kreálnának, logikus felvezetést alakítanának ki, cselekményvezetési trükköket kombinálnának, a mester azonban nem bíbelődik ilyesmikkel, ő az adott probléma, a vitatott kérdés, a vizsgált téma taglalására összpontosít, éppen ezért fontos dramaturgiai elemek a filmjeiben a véletlenek és a lányregénybe illő fordulatok. Ebből kifolyólag a Párhuzamos anyák tekintetében felesleges azon töprengeni, vajon hogyan engedheti meg magának egy divatfotósként dolgozó egyedülálló anya, hogy pazarul berendezett lakást tartson fenn kéttagú személyzettel Madrid belvárosában – az is lehet, hogy ez csak szerbiai nézőpontból tűnik lehetetlennek –, mindenesetre az Almodóvar-univerzumban ez a mozzanat teljesen irreleváns, legfeljebb arra szolgál, hogy megfelelő teret biztosítson a rendező vizuális igényeinek a kiéléséhez, hiszen korábbi műveihez hasonlóan itt is a piros, a kék és a zöld színek dominálnak.
A spanyol mesternél a hangsúly mindig az adott életszituáció érzékeltetésén van, azon, hogy bizonyos helyzetben a hősök milyen egyéni döntést hoznak, és annak következményei hogyan hatnak ki mások életére. Annak ellenére, hogy a szerző kézjegyének tekinthető túlzások révén Almodóvar folyamatosan a giccs határán egyensúlyoz, jó pszichológiai érzékkel vezeti végig a történetet, beleértve a hősök lelki megpróbáltatásainak hol a műfajnak megfelelően sűrített, hol pedig hosszabb kifejtését. Lelki megrázkódtatásból pedig kijut bőven a hősöknek. Janis és Ana kapcsolata is konfliktusokkal terhelt, emellett Janisnek gyermeke apjával, a fiatal lánynak pedig édesanyjával is rendeznie kell a viszonyát. A filmben külön nyomatékot kap Janis személyes dilemmája: hallgassa el a birtokába jutott igazságot, vagy mondja ki, annak árán is, hogy azzal fájdalmat okoz, elsősorban önmagának. Almodóvar álláspontja egyértelmű.
Ezen a ponton kapcsolódik a személyes történet a nemzeti történelemhez, hiszen a két nő kapcsolatát meghatározó fejlemények, titkok és elhallgatások az ország múltjában is tetten érhetők. Nyilván vannak olyan nézők, akik úgy vélik, hogy a történelmi visszapillantás felesleges, a két anya története anélkül is megállna, a múltbéli szál azonban azért fontos, mert csak annak kontextusában nyerünk teljes képet az egyéni sorsok tragikumáról. Almodóvar azt sugallja, hogy az, hogy nagyon sok gyerek apa hiányában nevelkedett – és nevelkedik mind a mai napig –, egy nemzeti tragédia következménye, a kibeszéletlen múlt révén öröklődnek a traumák, ne feledjük, mindkét filmbéli anya is apa nélkül cseperedett fel, sőt Janist a nagymamája nevelte, és bár a megbékélés nevében anno fátylat borítottak a múltra, s mindenkit amnesztiában részesítettek, a múlttal való szembenézés nélkül aligha lehet megszabadulni a vészterhes időszak nemzedékeken átívelő traumájától, hiszen a szülők megrázkódtatása kihat az utódok egészségére. A spanyol polgárháborúval kapcsolatos finom utalások egyébként az egész filmet átszövik, Teresa például Federico García Lorca egyik legutolsó drámájával, a Rosita leányasszony avagy a virágnyelv című művel turnézik Spanyolország-szerte, nem véletlenül, a népszerű spanyol költőt és drámaírót ugyanis egy falangista kivégzőosztag lőtte agyon, és holttestét egy jelöletlen sírba helyezték, akárcsak Janis dédapját és a többi falubeli férfit.
A spanyol mester egész életműve az emberi kapcsolatok – a szeretet, a barátság és az összetartozás – vizsgálatáról szól, legyen szó hagyományos vagy választott családról, különböző szexuális irányultságú szerelmesekről, vagy szülő-gyermek, mindenekelőtt anya-gyermek viszonyáról. A Párhuzamos anyák egy drámai erejű, fordulatokkal teli, a mindenki számára a legjobb megoldást kereső, szenvedélyes Almodóvar-melodráma, Penélope Cruz lenyűgöző alakításával. A zárójelenetben a feltárás alatt álló tömegsír körül összegyűlő falubelieket látjuk, a film, a főhősnő hivatására is utalva, egy felemelő képben teljesedik ki, hangsúlyozva a múlttal való szembenézés szükségességét.
