Fejtő Ferenc önéletrajzában azt írta, hogy a múlt század harmincas éveinek végén Hatvany Lajossal kettesben sétált Buda patinás utcáin, s ,, a Halászbástya felől tüntetés zaja ütötte meg a fülünket. Nyilaskeresztes tüntetés volt. Találkoztunk az egyik miniszter háza előtt posztoló rendőrrel, aki nagy tisztelettel köszöntötte Hatvanyt.
- Mit gondol erről az egészről?- érdeklődött a barátom, a tüntetőkre mutatva.
- Nagy a szegénység, báró úr, kérem- hangzott a rendőr válasza.
Igen. Sok volt a szegény ember, túl sok a nélkülöző, a nincstelen meg a munkanélküli, s a kormányzat szűkös gazdaságpolitikája a nácik karjaiba sodorta őket.”
Választásokra készül az ország, s mint Fejtő által vázolt magyarországi helyzetben, Szerbiában is túl sok a szegény, a nélkülöző, akinek éléskamrája a kuka, túl sok az önhibáján kívül kilátástalan, távlattalan helyzetbe került ember. A hatalmi elit érzéketlenül viszonyul az emberekhez, a méltatlan körülmények között tengődőkhöz, s ez megbosszulhatja magát, mert a demagógoknak, az erőszakos csoportoknak, mint az érett gyümölcs, ölükbe hullhat a hatalom.
Akiknek volt alkalmuk látni a radikálisok Újvidéken megtartott legutóbbi választási nagygyűlését, mint a korábbi rendezvényeik után, most is mélységes aggodalmat és szorongást éreztek. A központi térről kiinduló összes utcát elárasztották a kopott ruhások,a borotválkozáson takarékoskodók. Hömpölygött a tömeg, nem randalírozott, nem ordibált. Az emberek arca megelégedettséget, örömet, büszkeséget sugárzott, hiszen azt hallották, amit hallani akartak. Ha a szónokok hatalomra kerülnek, véget vetnek a gyanús privatizációs ügyleteknek, felülvizsgálják a korábbi gyaníthatóan tisztességtelen magánosításokat, bebörtönözik a fosztogatókat, szétzúzzák a korrupt rendszert, lesz munka, látják a kiutat a megalázó helyzetből.
A választók akaratából Magyarországon sohasem kerültek hatalomra szélsőségesek. Mind a háború zárószakaszában, mind pedig hazájuk megszállása után idegen hatalom ruházta fel őket korlátozott kormányzási lehetőséggel. A szakszervezetek elévülhetetlen érdeme, hogy a demagógokra, populistákra nem szavaztak annyian, hogy megszerezhették volna a hatalmat, mert öntudatos munkások nemzedékeit nevelték fel. Kialakítottak egy magatartási formát, munkáskultúrát, osztályöntudatot, mozgalmi életet, segélyegyleteket alapítottak, továbbképezték tagjaikat, ápolták a hagyományt. Az összetartozás, a kölcsönösség, a szolidaritás szellemének megőrzését szolgálták a majálisok, melyet- mint annyi mást- kisajátították a kommunisták, s a valóságot feledtető szórakozássá züllesztették.
A világháború, a fasizmus legyőzése után feléledt a remény, hogy új, szabad, demokratikus és parlamenti értékrendszert valló Magyarország épülhet a romokon. A kommunisták azonban - a sztálini Szovjetunió hathatós segítségével - tudatosan lerombolták a születőben levő demokráciát. A demokratikus pártokat 1947-ben és 1948-ban szétverték. Utolsó társutasuk a Szociáldemokrata Párt maradt. Vezetői meggyőződésből, hatalomvágyból, megalkuvásból vagy egyszerűen azért, mert megfélemlítették őket, a valós helyzettől elidegenedett klikk eszközévé váltak. A két párt kierőszakolt egyesítése pontot tett a szociáldemokrácia csaknem egy évszázados történetének végére.
Napjainkban Szerbiában a szakszervezetek- élükön képzetlen vezetőkkel- éretlenek, életképtelenek, alkalmatlanok a munkavállalók érdekeinek, jogainak védelmezésére, mert ilyen feladatot sohasem láttak el. Tevékenységük kimerült a tagsági díj begyűjtésében, kirándulások, üdülések szervezésében, hasított sertés és hiánycikkek beszerzésében, a hatalmi párt ideológiájának népszerűsítésében. Ebben a zűrzavaros helyzetben, a munkavállalók teljes kiszolgáltatottsága idején, amikor a legégetőbb szükség lenne a szakszervezetekre, szerepük a nullával egyenlő.
A szakszervezetek leépítése, semlegesítése, sóhivatallá való átalakítása közvetlenül a háború után kezdődött. Ezt marasztalta el Milovan Đilas, a párt legszűkebb vezérkarának tagja 1953 december utolsó napjaiban közölt terjedelmes cikkében. Úgy fogalmazott, hogy ,, nemcsak a burzsoázia ellensége a szocializmusnak és a demokráciának, hanem a bürokratizmus is, amely állandóan megszegi a törvényeket és eszmei, politikai uralmat akar teremteni az emberek fölött. Gyakran kitalál ellenséget is, csakhogy indokolttá tegye létezését és hűségét nyilvánítsa - önmagának és saját dogmájának.”
Az akkor már új osztályba tömörült elit ravaszul elkerülte Đilas csapdáját, nem reagált, elhallgatta az előbbi írást, s ezzel meggátolta a vitát a lényegbevágó, a lehető legérzékenyebb kérdésekről. Ehelyett előszedték Đilasnak a szakszervezetekről az előbbinél korábban írt cikkét, s a szakszervezetek kényelmes, gondtalan pozícióit betöltő vezetőit bízták meg a kampány megindításával, amely egy gondolkodó bebörtönzésével végződött.
A mostani helyzetet Szerbiában súlyosbítja, hogy nem alakult egyetlenegy olyan párt sem, amelyik szívén viselné a munkavállalók jogait és gondjait. Nem tetszeleghet a baloldaliság mezében olyan párt, amelyik eleve vesztes háborúra, népek és felekezetek ellen uszított.
Az utóbbi időben több hírmagyarázó azt vélte kiolvasni, hogy a közelgő választásokon esélyes egyik párt a humánus kapitalizmus elvét vallja, közeleg a baloldalhoz, s egyre erőteljesebben harcol a munkásjogokért.
Nagyon tökéletes nagyítójuk lehet e hírmagyarázóknak, ha kibetűzhették e rejtjeles üzeneteket.
Egyelőre ott tartunk, hogy a szellemi és fizikai munkájukért járó bérből és fizetésből élőknek nincs érdekvédelmi szervezetük.
