Mukatársunk jegyzete
Washington, december 30.
A mögöttünk álló esztendő kemény politikai csatározások éve volt – minden olyan társadalomban, amely bennünket, vajdasági magyarokat akár közelről, akár távolról, de érint: Amerika, az Európai Unió, Magyarország, Szerbia, sőt a magunk izlandnyi (de sajnos csak „pannon tengerész”) népe is belső viaskodások, vívódások fizető, de bekötözött utasa, az engedni-még-véletlenül-se forrófejű vezérkedések áldozata.
És a harcnak koránt sincs vége, az új esztendő inkább annak fokozódását hozza majd. De miben is hasonlítanak egymásra a számunkra fontos – ám látszólag végtelenül különböző – környezetek?
Ünnepi idény lévén, a népszerű gyermekdal – a Kiskarácsony, nagykarácsony – jut eszünkbe mint átfogó motívum, persze a megfelelő harmonizálás, vagy éppen a hamis felhangok figyelembe vételével. Mindenütt a „kalácsról” folyik a vita, csak éppen legtöbben képtelenek megvárni, hogy kisüljön: egyszerűen „odakérik”, sőt oda parancsolják a maguk ölébe, akár jut belőle a többinek, akár nem. Egészen pontosan: minél kevesebb jut a többinek, annál jobb.
Kezdjük Amerikával, amiről a sok ezer kilométeres földrajzi és az egyre növekvő politikai távolság védelmében még többé-kevésbé mindenki higgadtan tud elmélkedni, még akkor is, ha a jelenlegi ottani viszályok végkifejlete egyáltalán nem közömbös az európai és a balkáni ember számára.
Az Egyesült Államokban dúló politikai konfliktus – amely jövő őszre csúcsosodik majd ki a kongresszusi és elnökválasztások képében – történelmi léptékű, és arról szól, hogy fennmarad-e a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek felkarolása iránti állami felelősség. Ha azok győznek, akik szerint „Ha szegény vagy, vess magadra!”, akkor jaj nekünk: a világ többi része is könnyen ebbe a kegyetlen iránytűbe kapaszkodik majd. Emlékezetes, hogy ezt az elvet először a – jelöltségét azóta többszörös botrány következtében felfüggesztő – pizzakirály mondta ki, de a republikánus pártjelöltség összes többi várományosa is ugyanezekre a dallamokra táncol a láthatatlan háttérerők madzagján kalimpálva.
A kalács azé, aki megsüti (értsd: akinek lisztje, kovásza, kemencéje, sőt pékje van) – harsogják bódultan az ultrakonzervatív keresztény tömegek, illetve akik az egyszerű fanatikusokat tüzelik, miközben megrekedtek az Ószövetségnél, és Jézus nevét csak ultradühös felebarát-irtó szándékaik leplezése végett veszik a nyelvükre.
Az „eggyel közelebbi”, de egyelőre mégis oly távolnak tűnő Európai Unióban némileg egyszerűbb a karácsonyi kalács meséje: az európai „nagy család” bővítésével mindenki jól járt, ám minden családon belül valamiféle viselkedési szabályoknak is lenniük kell, különben szétesik vagy állandó marakodáson keresztül emészti fel önmagát. Azok, akik eddig a kalácsot fogyasztották, de csak szavakat csépeltek hozzá, nem gabonát, most kénytelenek elviselni a malmosok feltételeit. Nincs más kiút – vagy ha van, azt aligha kívánhatja bárki is.
Meg kell hagyni, az amúgy családbarát Magyarország egyelőre kurucosan ellenáll a családi viselkedés elvárt normáinak. A nemzeti együttműködés 53 százalékos kormánya sebtében kisütötte és tíz mandátumra előre fel is falja a sarkalatos kürtőskalácsot a másik 47 százalék, az éhségsztrájkoló tévések és a higgadtabb otthoni kritikusok elől. Úgy tesz, mintha nem hallaná (vagy csupán a „nemzetietlen” erők külföldi panaszkampányának tulajdonítja) a brüsszeli, frankfurti, washingtoni „családi” intelmeket. Ha győznek a kurucok, nyilván aranybetűkkel írja majd be nevüket a történelem a nemzet nagykönyvébe; ha meg veszítenek, akkor úgyis megosztja velük a balsorsot mind a tíz(-tizenöt) millió.
Szerbia is elvi, sőt mennyei csatákat vív még mindig, ahelyett, hogy munkát s kenyeret próbálna biztosítani népének, ami önmagában véve sem túl egyszerű. A „nemzeti bölcső” mítoszába bódult – és a mai problémáktól menekülő – politika képtelen megbirkózni az előző környezetekéhez képest könnyű feladattal: miközben Budapest egyre inkább a Nyugat céltáblájára kerül, addig Belgrád könnyedén kihasználhatná a 12 évvel ezelőtti bombázások és a hősies miloševićetlenítés nyomán kialakult jóindulatot, és a határok légiesítésével, a szerb nemzetrészek uniós egyesítésével a Balkán régi-új vezetőjeként vonulhatna be Európába. Ehelyett megbújik a csuhások szakállában meg a barikádok rönkjei mögött, és fából vaskarikát eszkábálva próbálja megenni a nem létező kalácsot – lehetőleg úgy, hogy az közben egészben maradjon.
„Hazaérve” – a mi politikai helyzetünk a legszánalmasabb: sem álmunk, sem államunk, se pénzünk, se kalácsunk. Ránk, vajdasági magyarokra érvényes nyilván legjobban az amerikai (ál)jelszó: csak arra számíts, amit magad kisütsz. Földünk (egy kevés, ami maradt) és cséplőgépünk van ugyan hozzá, de a többi!? Az év végi politikai sikerek ellenére is mélyen sebzett „társadalom” vagyunk, és ráadásul sebeink nyalogatásával, vagy éppen egymás újrasebzésével vagyunk elfoglalva.
Nyilván sokan lesznek, akik új reményt látnak a legújabb négypárti szövetségben: „Végre valaki összefog!” lélegezhetünk fel a karácsonyi-szilveszteri asztalnál. Alulírottnak meggyőződése, hogy egyetlen szavazó választását sem szabadna korlátozni csak azért, mert kisebbségi. Csakhogy ez a „magyar remény” a valóságban – és különösen a szavazóurnák függönye mögött – az egész vajdasági magyar közösségnek az eljelentéktelenítéséhez vezethet, a már megtapasztalt minta szerint. Ahol túl sok a pék, ahol túl sokan tüzelnek, ott könnyen leéghet a kemence. Ami persze külön-külön egyetlen péket sem ment fel a tisztességes kenyérsütés feladata alól.
Ennyi gond felsorolása után vajon mire koccintson a vajdasági magyar pohár szilveszter éjjelén!? Talán arra, ami mindig is az itteni, jellemzően higgadt emberek tulajdonsága volt: hogy jövőre mégiscsak győzni fog a józan ész, határokon belül és kívül is.
