Európa válaszút elé került. Minden eddigi válsága – az Ukrajnában támadt feszültségtől a menekültáradat hatásáig – azt mutatja, hogy el kell döntenie, melyik úton indul el. Az általunk nemzeti hőbörgésnek nevezett tünetegyüttes diadalmaskodásának útját választja-e, vagy a haladóbb, a gondolkodó, előítéletektől és elvakultságtól mentes emberhez méltóbb, feltételesen baloldalinak nevezhető megoldásokat próbálja-e az életbe átültetni?
E dilemma előcsatározásnak is nevezhető nagy próbája játszódik le a most vasárnapi spanyol parlamenti választásokon. Azoknak a tétje ugyanis, hogy kezdődhet-e Európában valami új, ami szakítás a mind tehetetlenebbnek és ellentmondásosabbnak látszó hagyományos politikával, annak csak a hatalom megszerzésére koncentráló elitjével, vagy pedig minden marad a régiben. Spanyolországban marad-e a tömegek rovására politizáló, a katalánok erőszakos államon belül tartására is vállalkozó kormány, vagy pedig kezdődik valami új? A konkrétumok nyelvére lefordítva az a dilemma, amely alapvető tétje ezeknek a választásoknak: hogyan szerepel a Podemos? Nézzük azonban, mi is történik Spanyolországban!
Ez az ország a válsággal leginkább sújtott európai országok közé tartozik, a negyedik európai ország ugyanis, amely arra szorult, hogy külföldi – európai és világbanki – segítséget kérjen gazdasági válságának, elsősorban az eladósodással járó, a bankok fizetésképtelenségével fenyegető bajoknak az enyhítésére. (2012-ben 40 milliárd euró kellett a bankok megmentésére, és az év októberében 28 milliárd euróra volt szükség a tartozás részletének a fizetésére.)
Az országban nem csak a válságot előidéző általános okok jelentkeztek. Mégpedig az országos gond: a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg állandó hiánya, mert az igen fejlett turizmusa sem tudta ellensúlyozni, hogy a behozatala nagyobb mint kivitele, a kormány többet költ, mint amennyi pénze van. És az egyedi ok: a pazarlás azzal jár, hogy a polgárok többet költenek, mint amennyit szabadna. Külön csapásként jelentkezett, hogy Európa egyik legnagyobb munkanélküliségével küszködő ország lett: 22,85 százalékos, a 16–24 éves korosztálynál 48,6 százalékos munkanélküliséggel, az eladósodás miatt tömegesen lakás nélkül maradtakkal.
Éppúgy, mint a többi európai országban, a kormány a deficit csökkentésére megszorításokhoz, a munkanélküliség visszaszorítására pedig a munkások jogainak lefaragásához folyamodott. Ez a gyakorlat aztán reflektorfénybe állította, hogy 13 millió spanyol él a szegénység határán, a munkások egyharmada a Nyugat-Európában legkevesebbet keresők közé tartozik, a munkanélküliek fele nem kap segélyt stb. Külön probléma lett, hogy miközben a politika a nadrágszíj összébb húzását propagálta, ő maga a korrupció rabjává lett. Nemcsak a kormányzó Néppárt vezető politikusai (köztük maga Mariano Rajoy kormányfő) keveredtek korrupciós botrányba, hanem kiderült, hogy azok a magáncégek kaptak zsíros megrendeléseket, amelyek pénzt helyeztek a kormánypárt titkos kasszájába.
Először a munkások jogait lefaragó új munkaügyi törvény váltott ki nagyobb tiltakozást: 2012-ben Madridban 500 ezren, országszerte még vagy egymillióan tüntettek a törvény ellen. Ám náluk is az történt, hogy ezek az utcák és terek megszállásával járó tüntetések már 2011-től könnyen randalírozássá, rombolássá alakultak át, mert a tömegek nem látták a változtatás lehetőségét. Ez a helyzet érlelte azt a meggyőződést, hogy létre kell hozni az indignadoszok, az elégedetlenség miatt tiltakozók pártját, hogy a tömegekben rejlő elégedetlenséget megpróbálják a politika megváltoztatásának erejévé tenni. Így jött létre a Podemos. (A szó jelentése: tudjuk, bírjuk.)
És rögtön kiderült, hogy milyen esélyekkel indul. 2014 januárjában alakult, és már 2014 márciusában 5 képviselőt szerzett az európai parlamenti választásokon. A 2015 januárjában rendezett közvélemény-kutatás pedig már azt mutatta, hogy az élre tört. Ha akkor lettek volna a parlamenti választások, a Podemos a szavazatok 27,5 százalékát szerezte volna meg, a Néppárt 24,6, sőt a „váltópártként” szereplő szocialisták 19 százalékával szemben.
Sikerét célkitűzésének, elképzeléseinek és programjának köszönheti. A cél: az országban rejlő elégedetlenséget olyan politikai többséggé gyúrni, amely változást hozhat. Elképzelésében van egy nagy adag kapitalizmusellenesség is: „ha az ember jóléte szembekerül a kapitalizmussal, akkor a kapitalizmuson és nem az emberen kell változtatni.” És „mi nem vagyunk sem jobb sem bal, mi vagyunk lent azok ellen, akik fent vannak.” Ebben van egy adag marxizmus is, de nem az a lényeg.
Lehet, hogy ez kissé szélsőséges, mert „Spanyolországban nincs mérsékelt többség, hanem megalázott nép, amely tudja, ki az ellensége: a politikai és gazdasági elit, amely meglopja a népet.” És ezért „olyan intézményeket kell teremteni, amelyek a demokráciát megvédik a korrupciótól és az állam kifosztásától.” A programcélok pedig: a tömegeket bevonni a politikába; „radikális demokráciával” védeni a nép szuverenitását; véget vetni annak, hogy a legtöbb döntés a parlamenten és a nyilvánosságon kívül születik. A konkrétumok pedig: jövedelmi minimum meghatározása mindenkinek, az adósságok törlése, 60 éves nyugdíjkorhatár, harc a korrupció ellen.
A Podemos szerencsétlensége abban rejlik, hogy a mostani választáson már ellene fordítható a görög Sziriza példája, amely azt a gyanút kelti, hogy lehet az elképzelés bármilyen radikális, a hatalmon minden párt csak azt csinálja, amit muszáj és lehet. Ám várjuk ki a választások eredményét!
