A forradalom vulkánszerű. Vannak bár előjelei, mint moraj a mélyben, mégis hirtelen tör ki, majd lávaként ömlik szét városokon, utcákon. Forradalmak sosem lennének, ha esélylatolgató vezetőik mérlegei döntenék el, hogy mit nyer és mennyit veszít a nép, ha utcára vonul. Forradalmat különben sem akar senki kirobbantani, csak emberhez méltó életet élni. S amikor a hatalom dölyfös vagy rövidlátó gyakorlóit hidegen hagyja a néptömegek kilátástalansága, reményvesztettsége, a változtatás iránti igénye, föllázadnak az emberek. Először kérnek, majd követelnek, a hatalmaskodó erőszakra pedig erőszakkal válaszolnak. Az azonos sérelmek, az egyazon méltatlanság összekovácsolja a népet. Először az embertelenséget nehezebben elviselő fiatalokat, hogy kövessék őket mindazok, akikkel együtt élik a kiszolgáltatottságot. S ha idegen erők is részesei az elnyomásnak, a szabadságvágy sokszoros erővel jön felszínre.
Magyarországon bizonyosan nem tör ki 1956-ban a forradalom és a szabadságharc, ha hideg fejjel mérlegelik, hogy vajon az amerikai elnökválasztás közepette, a szuezi válság idején vagy a szovjet–amerikai háborút kockáztatva érkezhet-e nyugati segítség, amely nélkül 1848-hoz hasonlóan – akkor orosz, ezúttal szovjet erőkkel – elfojtják a szabadságharcot. De nem mérlegeltek. Különösképp nem, amikor néhány nap múltán, a sztálinizmus hosszú éveit követően a szabadság elérhető közelségbe került. Azóta már tudjuk: csak a remény és a szabadságba vetett hit vitte előre a forradalmárokat, hiszen a fölkelés törvényszerűen elbukott a külső túlerővel szemben, mint bő egy évszázaddal korábban.
Ezen a napon nem a győzteseket ünnepli a világ, hanem azt a kis nemzetet, amely bátorságával tekintélyt vívott ki magának, mert az elismerés kijár annak, aki áldozatok árán is vívni meri harcát a szabadságáért.
