A március 15-i kézdivásárhelyi rendezvény fénypontja, hogy a székely kisváros főterén megtekinthető a Gábor Áron által készített, egyetlen fennmaradt háromszéki ágyú. Az ágyúöntő műhely Kézdivásárhelyen üzemelt.
A történelmi ereklyét március 5-én szállították a bukaresti Országos Történeti Múzeumból a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba, ahová közel négy évtized után érkezett haza. Az 1906-ban kézdivásárhelyi földmunkálatok során előkerült ágyút az Országos Történeti Múzeum alapításakor, 1971-ben több háromszéki műkincs társaságában „kölcsönvitték” Bukarestbe. A kölcsönszerződést később véglegesítették. Az ágyú most három hétre érkezett Háromszékre.
A 250000 lej (több mint 60000 euró) értékűre taksált történelmi műkincset négyfős csapat szállította haza, akik elmesélték, hogy Bukarestben a múzeumlépcsőre kitéve feküdt az ágyúcső, a múzeumi alkalmazottak pedig így búcsúztak tőle: „Végre ettől is megszabadultunk!” Eddig sem tartották a berecki ezermester által készített negyvennyolcas fegyvert túl nagy becsben. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke elmondta, pár évvel ezelőtt a román fővárosban megtekintette az ágyúcsövet, amelyet megfelelő állvány hiányában a földön tartottak.
A pénzben kifejezhető értékénél is nagyobb Gábor Áron rézágyújának szimbolikus értéke. „Ez az ágyúcső, amelyhez a gyerekek kanalat gyűjtöttek, az asszonyok gyertyatartókat, és amelyhez több falu harangját is felhasználták, nemcsak történelmünk része, hanem érzelmi kötődést is jelent számunkra: hogy mit jelent székelynek lenni, hogy mire vagyunk büszkék mi, székelyek” – fogalmazott találóan Tamás Sándor.
Ilyenkor, március idusának tájékán gyakran idézzük Kossuth, Petőfi, Bem példáját, szinte soha a Gábor Áronét. Pedig az tanulságos. Lesz ágyú! – mondta a berecki ezermester, 1848. november 16-án a szék tanácskozásán. Fontos volt ez a mondat, hiszen maga Gábor Áron vetette fel 1848. november 4-én Berde Mózes háromszéki kormánybiztosnak, hogy szerinte azért futamodtak meg a székelyek Marosvásárhelynél az osztrákok elől, mert nem voltak ágyúik.
Kifejtette, a magyar kormány ígéretet tett, hogy hamarosan küld ágyúkat, de kérdéses, hogy azok megérkeznek-e idejében, ezért meg kell próbálni ágyút önteni Székelyföldön. Mivel fúrók nem álltak Gábor Áron rendelkezésére, ezért a kürtőskalácsot sütő székely asszonyoktól inspirálva fahenger segítségével eleve lyukasra öntötte az ágyúkat.
Két héttel később már teljes meggyőződéssel jelenthette ki, hogy lesz ágyú, hiszen a tanulmányait katonaiskolában végzett, ismereteit tüzérségi kiképzéssel, majd bécsi műszaki tapasztalatokkal gyarapító Gábor Áron bajtársa, Thuróczi Mózes kézdivásárhelyi műhelytulajdonossal, népgyűlési szónoklatokkal rávette Háromszék falvainak népét, hogy álljanak az ügy mellé, azaz hozzanak rezet. A lelkesítő beszédek pedig meghozták a várt eredményt.
Az első ágyút november 28-án próbálták ki Sepsiszentgyörgyön. Gábor Áron másik legendás kijelentése ekkor hangzott el: „Ha ágyúim első lövése nem talál célt, a második golyó engem nyeljen el!” A biztos elméleti ismeretekkel rendelkező és gyakorlatias mester lövése célba talált.
Két nap múlva már a csatában is kipróbálták az új fegyvereket. Hídvégnél a császáriak számára teljesen váratlanul megszólaltak a székely ágyúk. Ez döntötte el a csatát a háromszékiek javára. Bodola Lajos ütegparancsnok erre később így emlékezett: „Leírhatatlan erkölcsi erőt kölcsönöztek Gábor Áron első ágyúi… nemcsak a fegyveres régi katonaságnak és a lándzsás volt jobbágyoknak, hanem általában a falvakban minden osztályú és korú népességnek.”
Életrajzírói, köztük a Brassóban született Sombori Sándor szerint az összmagyarság számára példaadó Gábor Áron, aki nem várta ölbe tett kézzel, hogy egy felsőbb hatalom, a kormány teljesítse kötelességét, aki nem ígérgetett, hanem dolgozott.
