Az etnikumok és vallási közösségek jogainak védelmére a XIX. század közepén, vagy inkább második felében kialakult egy nemzeti és egy nemzetközi irány. Előbbi esetében ezek jogait többnyire az egyes államok törvényhozása szabályozta. Utóbbi nemzetközi konferenciák határozataiban, békeszerződések előírásaiban, továbbá kétoldalú vagy többoldalú államközi megállapodásokban szorított helyet magának. A továbbiakban követjük az említett két irány jórészt Romániával kapcsolatos vonatkozásait.
A Románia, Szerbia és Montenegró függetlenségét elismerő 1878-as berlini kongresszus „záróokmányának” 47–53. szakaszai kötelezték Romániát 1866-ban elfogadott alkotmánya 7. szakaszának módosítására, és így nem keresztény lakói (zsidók, muzulmánok) állampolgári jogainak megadására. Ugyancsak ide sorolhatók Románia kormányának Bulgária, Görögország és Szerbia kormányaival 1913 nyarán történt diplomáciai jegyzékváltásai a Dunától délre, az említett három balkáni ország területén lévő román iskolák, templomok (egyházközségek) és kulturális intézmények önállóságának védelme érdekében.
EGY HATÁROZAT
1918 novemberében az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett.
December 1-jén a Gyulafehérvárra összehívott erdélyi Román Nemzetgyűlés 1228 mandátummal rendelkező küldötte megszavazta a kilenc fejezetből álló, Erdély egyesülését Romániával kimondó Határozatot (rezoluție, vagy az eredeti szövegben rezoluțiune = határozat, se nem nyilatkozat-declaraŧie, se nem kiáltvány-proclamaŧie). Az 1918-as Gyulafehérvári Határozat III.fejezete szerint ” … az új román állam szervezésére a nemzetgyűlés a következő alapelveket proklamálja: 1.Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot. 2. Egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam összes felekezetei számára”… IX. fejezet: „A nemzetgyűlés elhatározta, hogy az erdélyi, bánáti és magyarországi románok ügyeinek további vezetésére egy nagy nemzeti tanácsot szervez, amely teljes jogosultsággal bír majd, hogy a román nemzetet képviselje”. Másnap, a december 2-án összeülő Nagy Nemzeti Tanács (Marele Sfat Național) megválasztotta az Erdély ideiglenes román kormányának számító 15 tagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent). Ez utóbbi 1918. december 2. és 1920. április 4-e között működött, törvényhozó, végrehajtó és adminisztratív jogkörrel. Törvényhozói jogkörét gyakorolva, tevékenysége során 24 dekrétumot fogadott el.
EGY DEKRÉTUM
A Kormányzótanács 1-es számú dekrétumának 1-es szakasza szerint az 1918. október 18-a előtt elfogadott (magyarországi) törvények, rendeletek, szabályzatok és törvényes statútumok – más rendelkezésekig – (Erdélyben, Bánátban és Magyarország románok lakta vidékein) hatályban maradnak. A dekrétum 3. szakasza szerint – az említett területeken – a hivatalos nyelv a román. Más „együtt élő nemzetek” nyelvének használatával kapcsolatban megjegyzi, a végleges törvény általi rendezésig, a 44/1868 (magyar) nemzetiségi törvény rendelkezéseit alkalmazzák, éspedig úgy, hogy szövegében mindenhol a „magyar nyelvet” a „román nyelvvel” helyettesítik. Az erdélyi román Kormányzótanács említett dekrétuma 3. cikkelyének utolsó mondata átvette és pontosította a második magyar nemzetiségi törvény (az elsőt 1849-ben fogadták el) rendelkezéseit és kimondta, hogy a vármegyékben, ahol egy „együtt élő nemzet” lélekszáma a lakosság lélekszámának legalább ötödét (20 százalékát tehát) teszi ki, számukra a közigazgatás és az igazságszolgáltatás saját nyelvükön történjen.
EGY SZERZŐDÉS
Az első világháborút követő párizsi békekonferencián a Szövetséges és Társult Főhatalmak (Amerikai Egyesült Államok, Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán) a nemzetiségek, illetve az új terminológia szerint a „faji, vallási vagy nyelvi kisebbségek” védelmét szolgáló rendelkezéseket – többek között – az új vagy területileg megnövekedett államokkal, így Lengyelországgal, Csehszlovákiával, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal, Romániával és Görögországgal – 1919 folyamán – külön-külön megkötött, de szinte azonos szövegű kisebbségi szerződésekbe vették fel. Az említett Főhatalmak és Románia között 1919. december 9-én Párizsban létrejött (aláírt) kisebbségi szerződés (a fenti alcím erre utal) 8. cikkelyének harmadik bekezdése szerint: „Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén vagy a nyilvános gyűléseken.” Ugyanazon cikkely, negyedik bekezdés: „A román kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve, a nem román nyelvű román állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében méltányos könnyítésekben fognak részesülni.” A 10. cikkely második bekezdése arról rendelkezik, hogy „a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek élvezetéből, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékony célra fordíttatnak”.
EGY STATÚTUM
Az 1940. augusztus 30-ai második (német–olasz) bécsi döntés Észak-Erdélyt (43 104 négyzetkilométer) Magyarországnak juttatta. A szovjet külpolitika már 1943-ban jelezte, hogy Erdély sorsa attól függ, hogy melyik ország (Románia vagy Magyarország) fordul szembe hamarabb Németországgal és melyik segíti hathatósabban a szövetségesek antihitlerista háborúját. Ilyen értelemben Románia az 1944. augusztus 23-ai fordulattal (államcsíny) döntő lépést tett. Éppen ezért csalódást és tanácstalanságot okozott Bukarestben, (de némi reményeket táplált Budapesten) a Szövetséges Hatalmak (Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia) és Románia között 1944. szeptember 12-én létrejött moszkvai fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye, amely Erdély vagy annak nagyobbik része Romániához tartózását helyezte kilátásba a béketárgyalásoktól függően. A bizonytalanságot fokozta, hogy a fordulat után, szeptember–októberben visszatért román közigazgatásnak több észak-erdélyi településen történt magyarellenes atrocitások után – a november 12-én kelt szovjet utasításra – el kellett hagynia Észak-Erdélyt, ahová szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ilyen előzmények után, 1945. február 7-én Nicolae Rădescu tábornok-miniszterelnök kormánya közzétette az 1945-ös Nemzetiségi Statútum néven ismert 86/1945 számú rendelettörvényt. Ennek 8. és 10., valamint a 12. szakasza az anyanyelvhasználatról rendelkezik az igazságszolgáltatásban, illetve a közigazgatásban. 18. szakasz: „A román állam biztosítja az anyanyelvi oktatást állami elemi, középfokú és felsőfokú iskolák útján mindazoknak az együtt élő nemzetiségeknek, amelyek megfelelő számú tanulóval rendelkeznek, azoknak a helységeknek a kivételével, ahol a felekezeti iskolák ezeket a szükségleteket kielégítik...”A statútum eredeti szövegében a „kisebbség” kifejezés szerepelt, de mivel ezt akkor pejoratív értelműnek tartották, a „nemzetiség” kifejezéssel cserélték ki, a 629/1945 számú rendelettörvény rendelkezéseinek megfelelően.
EGY TÁVIRATVÁLTÁS
1945. március 6-án Mihály király – szovjet követelésre – a román kommunisták támogatását és Moszkva bizalmát élvező Petru Grozát nevezte ki miniszterelnöknek. Két nap múlva, március 8-án az új miniszterelnök kormánya nevében táviratot intézett Sztálin marsallhoz, kérve a román államhatalomnak Észak-Erdélyre történő kiterjesztését és – többek között – kijelentette: „A román kormány tudja, hogy annak a közigazgatásnak, mely bevonul ebbe az országrészbe, védenie kell az együtt lakó népek jogait, s módszereiben az egész lakossággal szemben az egyenlőség elvét kell meghonosítania.” Másnap, március 9-én érkezett meg a generálisszimusz választávirata. „...Tekintetbe véve, hogy az új román kormány, amely most vette át az ország kormányzását, Erdély területén a kívánatos rendért és csendért, a nemzetiségek jogainak biztosításáért … felelősséget vállal, a szovjet kormány … a román kormány közigazgatásának Erdélybe (értsd Észak-Erdély – szerz. Megj.) való bevezetését megengedi.” A Groza–Sztálin táviratváltás nyomán 1945. március 13-án Észak- Erdélybe újra bevezették a román közigazgatást. Az 1947. február 10-én a háborúvesztes országnak nyilvánított Romániával aláírt párizsi békeszerződésben a Szövetséges Hatalmak elismerték – az 1944. augusztus 23-ai fordulat utáni – a román hozzájárulást az antihitlerista koalíció győzelméhez és Észak-Erdélyt Romániának adták, de Besszarábia, Észak-Bukovina és a Herca-vidék a Szovjetunióhoz, Kvadrilater (Dél-Dobrudzsa) pedig Bulgáriához került.
