Annyira hihetetlen, hogy majd csak akkor hiszem el, ha a CNN közvetíti kézfogásukat. Sokan vélekednek így Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsong Un észak-koreai elnök június 12-ére tervezett találkozójáról. Természetes, hisz az eddigi fejlemények és a helyzet ismerete indokolttá teszi a kételkedést. Mert nagy meglepetés volt magának a találkozónak a bejelentése is. Utána sorakoztak a fejlemények, amelyek kétségessé tették, hogy lesz belőle valami, Trump egyszer már le is mondta. Amikor végül úgy alakultak a dolgok, hogy mégis megtartják, jött a kétely új formája: majdnem elképzelhetetlen, hogy közös nevezőre juthatnak. Ezért a találkát csak azért nem mondják le, mert sok minden történt annak előkészítésére. De a kételyek már a megtartással kapcsolatban is megmaradtak. (Volt még olyan lapvélemény is, hogy Kim Dzsong Unnak van rakétája, amellyel elérheti San Franciscót, de nincs repülőgépe, amely leszállás nélkül elvinné Szingapúrba.)
Mivel lapunk folyamatosan tájékoztatott, és volt egy átfogó hírmagyarázatunk is, csak röviden emlékeztetnénk az előzményekre. Az észak-koreai válság kiéleződésének napjaiban az okos újságírók a lehetséges megoldás öt formáját említették. 1. A katonai megoldás: lebombázzák Észak-Korea nukleáris létesítményeit. 2. Olyan megegyezésre jutnak, amellyel felújítják a két ország közti diplomáciai kapcsolatát. 3. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa talál valami megoldást. 4. Kína kikényszerít egy megoldást. 5. Nemzetközi megállapodás jön létre a koreai félsziget atommentesítéséről.
Bármennyire meglepő, nem véletlen, hogy végül a két államfő találkozásának megoldása kerekedett felül. Kim Dzsong Unt erre bírta egy kényszer és egy ígéret. A kényszer Kína részéről érkezett. Kína ugyanis Észak-Korea úgyszólván egyetlen kereskedelmi partnere, főleg az egyetlen ország, amelytől a kőolajat kapja. És Trumpnak volt egy jó húzása. Abból az elképzelésből kiindulva, hogy az Egyesült Államoknak meg kell szabadulnia minden olyan nemzetközi szereptől, amely nekik sokba kerül, hasznot viszont nem hoz, Észak-Koreát rábízta Kínára. Kína pedig közölte (ezekben a hetekben Kim Dzsong Un kétszer is járt Pekingben), hogy rákényszerül a szankciókra, ha Észak-Korea tovább makacskodik.
Az ígéret pedig Dél-Korea részéről érkezett. (Min Dzse In dél-koreai elnök is kétszer találkozott Kim Dzsong Unnal.) Az általános vélemény szerint ugyanis eddig az észak-koreai rendszerváltás egyik akadálya az volt, hogy Dél-Korea félreérthetelenül közölte: okulva azon, hogy Németország is majdnem belerokkant a keleti országrész csődtömegének felvállalásába, semmiképpen sem vállalná Észak-Korea terhét. 2017-ben azonban bekövetkezett egy fordulat. Felülkerekedett az az irányzat, hogy folyamatos támogatást kell adni északnak. Ennek szellemében Dél-Korea szerepet vállalt a békés megoldás keresésében.
Trumpra pedig hatással volt, hogy az amerikaiak rossz néven vették, hogy kockáztatja az atomtámadást ellenük. Mert kétségtelenné vált, hogy Észak-Koreának van rakétája és „minimalizálta” annyira atombombáját, hogy ez a rakéta szállíthatja. És mi lesz, ha tényleg megtámadja nemcsak Guamot, hanem San Fraciscót is, még akkor is, ha az atombomba csak a rakéta lelövésekor robban fel? Márpedig az idén újraválasztják a képviselőházat, a szenátus és a kormányzók egyharmadát. Nem szabad tehát kockáztatni, hogy a republikánusok elveszítsék többségüket.
A találka bejelentését követő bonyodalmak pedig azt mutatják, továbbra is sok minden szól megállapodásuk ellen. Amerikai részről bizonyos érdekek fűződnek a feszültség fenntartásához. Ezzel magyarázható, hogy nem mondták le azt az amerikai–dél-koreai hadgyakorlatot, amelyen éppen Észak-Korea lerohanását gyakorolták. Vagy hogy Mike Pompeo amerikai külügyminiszter megfenyegette Kim Dzsong Unt, hogy Kadhafi sorsára jut. Kimnek pedig nem is kellett több, hisz Kadhafi sorsa amúgy is ott él rémálmában. Mert Kadhafit először rákényszerítették, hogy mondjon le az atombombáról, utána pedig megölték. Hogyne jutna Kimnek eszébe, hogy elkerülhette volna sorsát, ha nem mond le az atombombáról?
Némi zavart kelthet, hogy a többi érdekelt is szóhoz akar jutni, nem akar lemaradni a koreai kérdés rendezéséről. Oroszország ezt azzal jelezte, hogy Szergej Lavrov külügyminiszter Phenjanba látogatott és Putyin nevében meghívta Kimet Moszkvába. Japán miniszterelnöke, Abe Sinzó pedig Trumppal tárgyalt. Egyiküknek sem érdeke, hogy Trump és Kim megállapodása oldja meg a problémákat.
Amikor e sorok íródnak, ott tartunk, hogy a találkát nemcsak megtartják, hanem még alaposan elő is készítették. (Több szakértői megbeszélés mellett New Yorkban járt Kim Dzsong Un „jobbkeze”, a mindenható párt alelnöke, Kim Jong Csol is.) Ennek ellenére még az is megeshet, hogy mégsem tartják meg, az pedig teljesen bizonytalan, hogy mire jutnak. Elsősorban is tovább hatnak az eddigi sérelmek. Trump sohasem fogja megbocsátani, hogy a „kis diktátor” találkozóra kényszerítette, amikor a világ megannyi államfője és miniszterelnöke hiába várja a meghívást. Kim pedig sohasem felejti el, hogy a megegyezés a „szenilis vénemberrel” Kadhafi sorsára juttathatja.
Külön kérdés: nem biztos, hogy megegyezhetnek abban, mi legyen megegyezésük tárgya. Trump Észak-Korea atomarzenáljának „teljes, ellenőrizett és visszaállíthatatlan” megsemmisítését kívánja, Kim pedig szeretné, ha megelégednének azzal, hogy már megsemmisítette kísérleti telepét. Mindenesetre izgalommal várjuk a találkozó kimenetelét... ha egyáltalán megtartják.
