Immáron a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól tudják a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatnám: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, azonban munkájukkal nagyban hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez, vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a Youtube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
Pesti Attila építész. Pesti Attila szerény. Pesti Attila az ötven feletti korosztályhoz tartozik. Az elsőt mindenki tudhatja, a másik kettőt talán csak a legközelebbiek. Ezért is kértem meg rá, hogy mielőtt belevágunk a beszélgetésünk sűrűjébe, mutassa be magát. Ezt követően sok mindenről beszélgettünk vele: a kezdetekről, a szakmáról és annak jövőjéről. Érdekes volt úgy autózni Szabadka és Palics utcáin, hogy éreztem, itt néhány épületen ott van Attila keze nyoma.
Mi volt az, ami téged erre a pályára terelt?
– Nem volt tudatos a döntés, igazából édesapám terelt erre az útra. Az utolsó pillanatra hagytam a pályaválasztást. Mindig is szerettem rajzolni, és mondhatjuk, hogy voltak kisebb-nagyobb sikereim is, ezért édesapám javasolta, hogy iratkozzak építészetre. Nekem megfordult a fejemben az is, hogy vadászpilóta, orvos vagy géntechnológus legyek, később már kiegyeztem volna azzal is, hogy a házi elektromos készülékek szerelésével foglalkozzam, de örülök, hogy erre a pályára kerültem. Nem bántam meg, és úgy érzem, ez egy testhezálló szakma.
Van-e saját stílusod?
– Az építészeknél az 50 éves kor az, amikor szakmailag nagykorúak lesznek. Az én stílusom még kiforratlan, de épp ezért fejlődőképes. Még dolgozom rajta. Nincsenek egyértelmű formai jegyeim, amelyeket állandóan használnék, viszont azon kapom a megbízókat, hogy korábbi munkáimra hivatkoznak. Ennek alapján már van valami, ami arra utal, hogy lassan kikristályosodik a stílusom. A stílus az, hogy önmagamat ismételjem, én pedig nem törekszem erre, ez még távol áll tőlem. Híres vagyok arról, hogy nekem a stílusok nem számítanak. Nincs bennem semmiféle görcs azért, hogy most az szecessziós vagy éppen minimalista. Én a munkám során mindig kínosan ügyelek arra, hogy abban, amit megalkotok, életöröm legyen. Ugye, engem akkor keresnek meg az emberek, ha sok pénzük van, ellentétben az orvosokkal vagy az ügyvédekkel, akikhez akkor fordulnak, ha baj van. Ezt az örömöt szeretném fenntartani a munkáimmal.
Hogyan szoktak megtalálni a megrendelők?
– A leggyakrabban a közösségi médiás felületeimen, ott meg szoktam osztani a munkáim, hogy tudjanak rólam. Azonban a legtöbb megbízás személyes ajánlás útján érkezik hozzám. Azért vannak olyan félreértések, amikor a jövendőbeli megbízóm nincs teljesen tisztában, hogy én mivel is foglalkozom pontosan, és azzal keres fel, hogy ő szeretné bővíteni a garázst, ehhez kell neki építész. Nem mondom azt, hogy ez méltóságon aluli, de úgy érzem, hogy most már szűrnöm kell a különféle megbízásokat. Azt fontos hangsúlyoznom, hogy egyetlen egy megkeresést sem utasítok el, inkább ajánlok egy olyan kollégát, aki abban jártas. Például ha valaki törvényesítés, érthetőbben legalizálás, miatt keres fel, akkor is átirányítom egy olyan személyhez, aki arra szakosodott.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
– Ez még óvodás koromban történt, amikor az óvó néni kitette az egyik rajzomat a fali táblára. Azelőtt soha sem volt erre példa, ezért maradt meg bennem ez ennyire. Már kiskoromban is nagyon szerettem rajzolni, a fiús témák érdekeltek. Ez a szóban forgó kép egy harci jelenetet ábrázolt, ahogyan egy repülő bombázza a várost. Emlékszem, azt mondta, hogy azért az én képemet választotta, mert a többiekén nem volt repülő, az enyémen meg volt. Rettenetesen büszke voltam, mindenkinek elújságoltam.
Szerinted mi a szakma legnagyobb kihívása?
– Számomra az a legnehezebb, hogy örömtelien maradjak meg benne. Ha valamit sokat csinálsz, előbb-utóbb megunod, később megutálod, mert benne ragadsz. Számomra ez a legnagyobb kihívás, hogy az öröm szintjén meg tudjam tartani. Ami pedig a világtendenciákat illeti, egy érdekes korban élünk, tulajdonképpen egy építészeti forradalmat élünk meg, és immáron a mesterséges intelligencia segítségével olyan dolgokat építhetünk meg, amelyekről az emberiség eddig csak álmodhatott. Ha országos szinten nézzük, akkor azt kell mondanom, hogy most már mi is ott lihegünk a trendek mögött. Eddig mindig az volt, hogy hosszú idő után érkeztek meg hozzánk a különféle trendek, anyagok, most már mi is ott vagyunk az élenjárók mögött. Viszont nem gondolom azt, hogy itt nagy áttörésre kellene készülni. Belgrádban vagy Budapesten talán, de itt az Alföldön nem hinném, hogy nagy dolgok mennek majd végbe.
A családból van, aki követi majd az utad?
– Igen, a fiam ezt a pályát választotta. A legidősebb lányom pszichológiát végzett, illetve még folytatja a tanulmányait, a fiam a középső, a kisebbik lányom pedig a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium képzőművészeti szakára jár. Úgy tűnik, működik az a dolog, hogy ragadós az életvitelem, hiszen egyik esetben sem befolyásoltam a gyermekeimet.
Mit tanácsolnál a fiadnak, hogy sikeres legyen ebben a szakmában?
– Amit már mondtam is neki, hogy járja a maga útját. Az emberek azt gondolhatják, hogy majd a segítőm és a követőm lesz, de ezt nem tartom jó ötletnek. Természetesen besegít nekem már most, és én is segíteni fogok neki, de legyen meg az ő saját útja.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta és Pesti Attila
