Tunéziából indult 2010 decemberében az a diktátorbuktató hullám, amely később arab tavaszként vált ismertté, miután átterjedt Észak-Afrika és a Közel-Kelet több országára. Tunézia azóta is példaértékű lépéseket tett egy demokratikusabb társadalom felé. Az arab tavasz eseménysorába illeszkedő többi ország azonban hiába keresi a megoldást az új helyzetre, kihívásokra, egyelőre nem boldogul. Még mindig a rendezetlen, olykor zavaros, kaotikus, sőt polgárháborús viszonyaik miatt kerülnek a hírekbe. Ezekben az országokban sokan már bánják, hogy belekezdtek a forradalomba...
(Léphaft Pál karikatúrája)
Úgy tűnik, már csak nagyon kevesen hiszik el (a Nyugaton), hogy a diktátorok egy részének elűzésével a térségben is megteremtődnek majd a többpárti parlamenti demokrácia és egy igazságosabb, toleráns társadalom kiépítésének a feltételei. Ez a várakozás alighanem már az első perctől kezdve vágyálom volt, hisz nyugati értelemben vett demokráciát még senki nem épített ki közel-keleti arab vagy muszlim államban.
A kedvező politikai fordulatra és mélyreható társadalmi-szociális változásokra számítók nem azt kapták, amit reméltek; nem váltak valóra a kezdeti ígéretek sem. A korábban stabilnak tűnő diktatúrák helyébe nem a parlamentáris demokrácia lépett, hanem néhol a hadsereg, másutt pedig az iszlám radikalizmus, a bizonytalanság, politikai és társadalmi megosztottság, valamint újabb zavargások. Szíriában meg a polgárháború.
Úgy tűnik, hogy a régióban nem történt valódi rendszerváltozás, csak az erőviszonyok rendeződtek át. Közben a háttérben hatalmas stratégiai játszma zajlik, melynek főszereplői az Egyesült Államok, Oroszország és Kína, továbbá néhány meghatározó térségbeli ország, így Irán, Szaúd-Arábia és Katar.
Nagy kérdés azonban, hogy a demokrácia (valamilyen formája) önmagában elégséges gyógyír lehet-e a társadalmi, gazdasági és egyéb problémákra. Sokan úgy gondolják, hogy az eddigi változás önmagában nem old meg semmit. A térség lakosságának többsége továbbra is elégedetlen a helyzetével. A munkanélküliség és a (mély)szegénység ellenszerének arrafelé sokan nem a demokráciát tartják. Az új kormányoktól ezért inkább azt várják, hogy orvosolja az égető szociális gondokat és a súlyosbodó gazdasági problémákat.
A két kontinensre is kiterjedő lavinát elindító Tunézia azonban ismét nagy meglepetéssel szolgált. Minapi döntésével – egyetlen országként – azt üzente az arab tavasz érintettjeinek, hogy a zűrzavar és az erőszak helyett akár demokratikus kibontakozáshoz is vezethet a korábban gyűlölt diktátorok elkergetése utáni időszak.
Tunézia január végén az arab világban példátlan alkotmányt fogadott el, amivel ismét felvillantotta a reménysugarat a hasonló sorsú országok számára. Az erőteljes világi hagyományokkal bíró ország alaptörvénye ugyanis kinyilvánítja a nemek egyenlőségét, ami az arabok körében forradalmi újítás. Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár történelmi lépésnek nevezte a döntését. Szerinte Tunézia a „reformok előtt álló más népek számára is modell lehet”.
Tunézia tehát folytatja a megkezdett átalakításokat, a demokrácia építgetését. Ennek egyik fontos eleme a Mehdi Dzsomaa vezette új, ámde ideiglenes szakértői kabinet parlamenti megerősítése. A kormányváltásra január végén került sor, miután a konzervatív iszlamisták – két ellenzéki vezető tavalyi meggyilkolása után kialakult politikai válság miatt – lemondtak az irányításáról. Az ország az idén általános választást tart, hogy új erővel folytathassa a társadalom átalakítását és a reformfolyamatot.
Miközben Tunéziában lépésről lépésre valósítják meg a politikai (gazdasági) átmenet célkitűzéseit, a szomszédos Líbiában – Moammer Kadhafi 2011-es meggyilkolása óta – teljes a zűrzavar. A központi kormány tehetetlen, hatásköre minimális, az ország régióit, sőt nagyobb városait is fegyveres bandák, törzsi milíciák uralják, amelyek tagjai gyakran kerülnek összetűzésbe egymással is. Az országban az erőszak az úr, mindenütt lázadóvezérek uralkodnak. A néhai elnök-diktátor vasmarokkal tartotta kézben a törzseket, amelyek az utóbbi években ismét megtáltosodtak, de nem a demokrácia vágyától. A szeparatista törekvések tovább bonyolítják a helyzetet: a líbiai diktátorbuktatás bölcsőjének tekintett keleti országrész egyre inkább a szélsőséges iszlamisták befolyása alá kerül, akik az önállóság anyagi forrását a helyi kőolaj- és földgázmezők megkaparintásában látják. Az egyre nagyobb káosz miatt a múlt héten állítólag már a szétzilált hadsereg akarta átvenni a hatalmat.
Kicsit arrébb, a 84,5 milliós lélekszámú Egyiptomban, amely az arab világ legnépesebb állama, valamivel nyugodtabb a helyzet. Az emberek sorsa azonban ott sem fordult jobbra, hiába taszították le 2011 elején a trónjáról a három évtizedig kemény kézzel uralkodó Hoszni Mubarak államfőt. A helyét az iszlamista Muzulmán Testvériség támogatásával – demokratikus választás után 2012-ben – elfoglaló Mohamed Murszi már szintén a múlté.
A hadsereg viszont megőrizte pozícióját, illetve visszaszerezte régi hatalmát. Ennek részeként tavaly nyáron megbuktatta Murszit, az őt korábban segítő Muzulmán Testvériséget pedig előbb betiltotta, majd nemrég terrorista szervezetté nyilvánította.
Egyiptomban továbbra is a végletekig kiélezett a helyzet, a társadalom pedig két táborra szakadt: a Murszi-pártiakra és az új rezsim támogatóira, akik között a világiak is megtalálhatóak. A minap Egyiptomban is elfogadták az új alkotmányt, s a hadsereg ellenőrzése alatt álló kormány szintén a választások előkészítésén dolgozik. A kormánynak és az országnak azonban továbbra is tengernyi a gondja, melyek közül az egyik legsúlyosabb a szegénység. A lakosság csaknem fele, vagyis közel negyven millió ember napi két dollárból él. Kairónak emellett gazdasági és költségvetési gondokkal is szembe kell néznie, ahogyan a radikális iszlamista fegyveresek jelentette egyre nagyobb kockázattal is.
Valamivel távolabb, a szűkebb értelemben vett Közel-Keleten az arab tavasz teljesen befagyott. Jordániában talán már el is felejtették, hogy elégedetlen tömegek meg akarták buktatni a királyi uralkodóházat, hogy helyére valami új kerüljön. Bahreinben ugyan erőszakba torkolló demonstrációkon emlékeztek meg a három évvel ezelőtti rendszerbuktató kísérletről, de a minapi évfordulós tüntetést a rendőrség szétverte.
Egészen más a helyzet Szíriában, ahol 2011 március derekán szintén tüntetők akarták elkergetni Bassár el-Aszad elnök-diktátort. A tiltakozás ebben a kulcsfontosságú közel-keleti országban polgárháborúvá fajult, amely csaknem 140 ezer ember halálát okozta, és legalább 6,5 millió (más forrás szerint csaknem 9 millió) szíriait kényszerített otthona elhagyására.
A szíriai háború vége még mindig nem látszik, noha a fegyveres ellenzék és a rezsim képviselői – erős külső nyomásra – idén végre megpróbáltak a háború befejezéséről tárgyalni. Még nem tudni, sikerül-e megállapodniuk, de az jól ismert, hogy Szíria az elmúlt években katasztrófaországgá vált, s ami ott történik, annak komoly kihatása van a keleti és a nyugati szomszédjára is, vagyis Irakra és Libanonra. Mindkét szomszédos országban rendkívül súlyos a helyzet, már-már polgárháborús állapotok uralkodnak ott is. Ezért Szíriában, az arab tavasz legszívósabb vadhajtását egyre több külső hatalom szeretné lemetszeni. A harci sikerei miatt az utóbbi időben vérszemet kapó és győzelmi reményeket dédelgető szíriai hadsereg azonban igyekszik ezt megakadályozni.
