Nagy jelentőségű nemzetközi találkozónak a színhelye volt nemrégiben Berlin. Tizenegy ország magas rangú képviselői ültek össze. Tanácskozásuk eredménye az lett, hogy kikényszerítették a líbiai tűzszünetet az ország két szemben álló hadereje között. A tűzszünet nem sokáig tartott, de a találkozó már tipikus jelensége volt a születő új világrendnek, amely már nem ismeri az amerikai egyeduralmat. Az Egyesült Államokat ugyanis csak Mike Pompeo külügyminiszter képviselte, Európa viszont teljes pompával képviseltette magát. A házigazda Angela Merkel mellett ott volt Vlagyimir Putyin orosz, Emmanuel Macron francia és Recep Tayyip Erdoğan török elnök, meg Guiseppe Conte olasz miniszterelnök. De az Európán kívüli országok is magas szinten azzal a szándékkal képviseltették magukat, hogy ők is bele akarnak szólni a világ ügyeinek intézésébe.
És az is tünete az új világrendnek, hogy a résztvevő országok nemcsak elvi döntéseket hoznak, hanem készek tenni is a hozott döntések végrehajtása érdekében. Törökország katonákat küld Líbiába és Olaszország is növeli a már ott lévő 250 katonájának a számát. Arra az esetre ha a szemben álló két erő, a nemzetközileg támogatott Fájez el-Szarrádzs és a Tripolit támadó Líbiai Nemzeti Hadsereg parancsnoka, Halifa Haftár tábornok csapatai nem tartanák magukat a megállapodáshoz. A tűzszünet továbbra is ingatag, mert mindig elszaporodnak az incidensek, de a mi témánk szempontjából arról van szó, hogy új korszak kezdődik egy elátkozott ország, Líbia történelmében.
Azt már hangsúlyoztuk, hogy a tárgyalt országot sújtó átok abból ered, hogy az ország nem képes békét teremteni általában, külön pedig az ország lakosságát adó vallási és nemzeti csoportok között. Ennek oka, hogy nem képesek megtalálni és érvényt szerezni a közös érdeknek. A következménye az országot megbontó, néha és néhol szörnyű tragédiákat előidéző esemény a vallási és nemzeti csoportok között. Líbiát azért hagytuk sorozatunk végére, mert ott náluk ez a helyzet a „mindenki mindenki ellen” állapotot szülte.
Líbia területileg a világ egyik legnagyobb országa: 1 759 540 négyzetkilométer (kb. háromésfél Franciaország), de mindössze kb. 7 millió lakosa van. Ebben az országban 1969-ben egy fiatal ezredes, Muammar Kadhafi vezetésével puccsal megdöntötték az elavultnak minősített rendszert. A fiatalok „forradalma” nagy változást hozott az ország életében. Megindult a villamosítás, az oktatás és az egészségügy fejlesztése, a városítás, a nomád törzsek letelepítése és a mezőgazdasági munkára fogása, a nők helyzetének javítása. A fejenkénti jövedelem meghaladta az afrikai átlagot.
A kőolajból származó jövedelem azonban hihetetlen korrupciót is szült. Ráadásul Kadhafi szembe került a világgal, hogy sorsa figyelmeztessen minden államférfit, aki dacol a világgal. Azt ugyan később feladta, hogy kezdetben még a nemzetközi terrorizmust is közvetlenül támogatta, de az amit Afrika egységének megteremtésére és a kontinensen a vezető szerep megszerzésére tett sok világpolitikai tényezőt irritált. Ezzel magyarázható, hogy Kadhafi megdöntésében a belső erők külföldi segítséget is kaptak.
Az történt ugyanis, hogy 2011 februárjában Líbiát is elérte a tiltakozás arab tavasznak nevezett hulláma. Sajátos mozgalom volt ez. Külsőleg azt jelezte, hogy a tömegek javítani akarnak a helyzetükön, változtatni akarnak azon, ami ezeket az országokat visszahúzta a múltba. Lényegében azonban döntő erejét a közben világszerte megerősödő iszlám radikalizmus adta, amely az újabban ismét erősödő európai nacionalizmusnál nagyobb fanatizmust produkál.
A mozgalom végig söpört az arab világon. Sok országban valamilyen kompromisszumhoz vezetett. Egyiptomban hatalomra segítette a mohamedán radikalizmust, ami oda vezetett, hogy külső támogatást is kapott az előzőleg szidott katonai diktatúra, amely ezzel a radikalizmussal szemben a régi rendszert állította vissza. Líbiában viszont a külföldi segítséget részesülő mozgalom Kadhafi meggyilkolásához vezetett.
Ekkor derült ki: Kadhafi nemcsak a külföldet irritáló diktátor volt, hanem olyan erő is, amely összetartotta az országot. Eltűnésével az ország egyszerre darabokra esett szét. Mindenféle fegyveres erők jelentkeztek, mert túl nagy csáberővel bírt, hogy az ország Afrika legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik. E fegyveres csoportok között ott volt még az Iszlám Állam is, amely azt hitte, végre eljött az ő ideje.
A káoszban persze szerephez jutottak azok a külföldi erők is, amelyek a saját szájuk íze szerint akarták alakítani a helyzetet. „Idegen érdekek ütköznek Líbiában” – üzente a Liberation francia lap címe. Sőt az Amnesty International emberjogi szervezet addig ment, hogy az európai országokat bűnrészességgel vádolta a „líbiai horrorban”.A fegyveres csoportoknak „mindenki mindenki elleni” harcában új helyzetet teremtett, hogy a hadurak nagy csatározásának végetvetett az ország két részre szakadása, mert akadt két erő, amely valami rendet probál teremteni a káoszban, azzal, hogy két hadúr felülkerekedett a teljes káoszon. Az ország Tripoli körüli részében Fájez el-Szarrádzs alakított – az ENSZ által is elismert – kormányt. A Bengázi környéki részben pedig a hatalmat a Líbiai Nemzeti Hadsereg élén átvette Halifa Haftár tábornok, aki már Tripoli elfoglalására indított támadást. Most ezt próbálják leállítani a tűzszünetek, de nem sok sikerrel.
