Akik/amik vagyunk, túlzás nélkül állíthatjuk, kultúránk által vagyunk: nyelvünk, hagyományaink, művészetünk, habitusunk, hitünk, illeszkedésünk és különböződésünk alapja.
A kultúra, így a magyar kultúra sem osztható és nem rangsorolható, csakis a színvonal alapján, ezért igaztalan és hamis minden ostorozás, lenézés, a progresszív gondolat hiányának régtől élesített és ma is kedvelten pufogtatott vádja, mint ahogyan igaztalan és hamis minden üres tömjénezés, dagályos hullámzás, mély öblögetés.
A magyar kultúrát, annak időtálló értékeit mindaz teremti, aki nyelvében él, hagyományait ismeri, alkotóként maradandót alkot, értékrendjében a mások kultúráját nem emeli a magáé fölé vagy másokéit a magyar alá nem süllyesztené.
A magyar kultúra napján, amikor Kölcsey Ferenc nevét idézzük, általában a Himnuszra gondolunk, kevésbé arra, akiből fakadt a költemény. Elsősorban nem a személyére és a tevékenységére emlékezünk. De tegyük.
Hiszen aki a Himnuszt írta, a reformkori magyar politikai élet kimagasló és elveihez hű képviselője volt, nyelvújító, aki írt és olvasott franciául, németül, görögül és latinul, jogász, aki Kossuth ügyében feliratot írt, és Wesselényi jogi képviseletére készült.
Kölcsey Ferencnek – mivel elvei és elképzelései voltak – társai, barátai, ellenfelei és ellenségei is voltak. Csatáit a nyelvért, elvekért, haladásért megvívta. Bírt mindazzal, ami lélekben és észben a kultúrateremtéshez szükséges. És bírt valami olyan többlettel, aminek a Himnuszt köszönhetjük. Nem tévedés azt mondani, tevékenysége és alapállása mérce, hite takaró – van hová nyújtóznunk, a takarónk nem rövid.
