Kásler Magda
Július 25-e és 30-a között rendezték meg a III. székely-mezőségi népzene- és néptánctábort, amelynek az erdélyi Mezőbergenye adott otthont. Mindennap délelőtt és délután a fő hangsúly a táncon volt, emellett a népdaltanítás is fontos szerepet töltött be, esténként pedig éjszakába nyúló táncházakat szerveztek. Farkas Sándor Csaba és Kásler Magda mezőkölpényi táncokat oktattak. Mindketten a Maros Művészegyüttes hivatásos táncosai, és több mint 10 éve néptáncoktatóként dolgoznak együtt.
Kásler Magdi Marosvásárhelyen született, gyökerei a Maros mentéhez húznak, Farkas Sándor Csaba székely-mezőségi származású. Többek között arról is megkérdeztük őket mióta táncolnak, továbbá mennyire részesítik előnyben a saját tájegységüket. Magdi elmondása szerint természetes, hogy az ember szíve húzza a gyökereihez.
– Ezeken a vidékeken nagyon szép forgó-forgatós táncok vannak. Akár észak-kelet felé megyünk Székely-Mezőségen, akár a Maros mentén vagy éppen Nyárád mentén, körbe vagyunk véve szebbnél szebb forgatós táncokkal. A tanítványainknak is elsősorban ezeket a táncokat tanítjuk. Mindezt azzal a céllal, hogy jól ismerjék meg saját örökségüket. Persze különlegességképpen más táncokat is tanulunk, például felcsíki, kalotaszegi vagy méhkeréki táncokat – mondta Magdi.
Csaba már nagyon régóta táncol, 1995-ben kezdte néptáncos pályafutását, és 1998 óta hivatásos együttesben táncol. Emellett több táncegyüttessel dolgoznak, és nagyon sok néptánctáborban oktatnak.
– Fontos a helyi embereknek, meg az idelátogatóknak is, hogy Székely-Mezőséget egy kicsit felkutassuk. Itt van négy olyan falu, ahol hagyománya van a táncnak, a viseletnek, a zenekaroknak, például a kölpényi nagy zenész dinasztia Szabó Viktorék. Egy érdekes foltja ez a forgatós táncoknak, és csupán páran foglalkoztak vele. Székely-Mezőség nem volt olyan vidék, amelynek táncait mindenhol táncolták – emelte ki Csaba.
Farkas Sándor Csaba
Magdi kiemelte, hogy a táborban résztvevők a legjobban a táncházakban, a kocsmában ismerik meg egymást, mivel akkor van az embernek ideje leülni és beszélgetni. A táncoktatáson mindenki gyakorolja az adott táncanyagot, a párcserék során legfeljebb egymás szemébe mosolyognak és megállapítják, azzal az adott személlyel jó együtt táncolni.
– A foglalkozások közötti nyugodt pillanatokban van alkalom egymást megismerni, a reggeli kávézás, a déli, az esti szünetek, a kocsmai beszélgetések teszik ezt lehetővé – mondta.
Csaba szerint a tánc iránti érdeklődés az, ami összeköt.
– A bergenyei táborban is barátságok születnek. Eleinte azt se tudtuk, hogy ki kicsoda. Én csak az oktató voltam, a többiek a tanítványaim a táncparketten. Idővel elkezdtünk beszélgetni táncról, ki melyiket szereti, és igaz barátságok alakultak ki közöttünk. A táborba elhozzuk azokat a tanítványainkat is, akikkel foglalkozunk. Ez mind teljesen természetes – fűzte hozzá.
Hivatásos táncosokként felmerül a kérdés, hogyan lehet összeegyeztetni a néptánc színpadi bemutatását a táncházakban táncolt szabad formával. Magdi elmondása szerint a színpadnak nagyon sok szabálya van, nagyon sok követelménynek kell megfelelni, elsősorban az alkotó követelményének.
– Amit mi színpadon csinálunk, az egy alkotó munkájának a tükre. Abban reménykedünk, hogy megfelelünk annak az elképzelésnek, amivel az alkotó dolgozik. Az, amit a tánctáborban tanítunk, ahogy mi elképzeljük, az úgy érzem abból fakad, hogy mi ezekkel a táncokkal nagyon sokat foglalkozunk. A színpadi világban ugyanúgy hiteles formáját próbáljuk adni a táncnak, de nem annyira a mi elképzelésünk szerint, hanem egy ugyanolyan kompetens és hiteles koreográfus, alkotó szemszöge szerint. Amit mi csinálunk, az annak az eredménye, hogy nagyon sokat kutatjuk a táncot. Egyre kevesebb idős embert találunk Mezőkölpényben, de annál többet nézzük a videofelvételeket, a tánc mélységeit, a táncon belül működő energiákat, erőket, a nő-férfi kapcsolatát nagyon sokat vizsgáljuk. Próbáljuk magunkra ölteni annak az adott táncnak a jellegzetességeit. Mi ezt így látjuk, így tapasztaltuk meg, ezt így próbáljuk tanítani – hangsúlyozta Magdi.
Csaba véleménye szerint a színpadi forma egy egészen külön világ. Kiemelte: a táborokban minden tanítványát arra ösztönzi, hogy ismerjék meg a paraszti ember táncát.
– Én legalábbis úgy érzem, ezt próbálom minden tanítványomnak, illetve a tábor résztvevőinek átadni. Akkora élményt tud nyújtani, ha egy falusi emberrel leülünk beszélgetni. Matematikailag lehet, hogy meg tudjuk a lépéseket csinálni, mégis lehet pont egy beszélgetés egy mezőkölpényi vagy mezőpaniti emberrel valahol belül elindít egy kis motort. A táncoktatáskor arra törekszünk, hogy a táncosok jobban megismerjék az adott személyt, és akkor azzal együtt már a táncát is sokkal inkább magukévá tudják tenni – mondta az oktató.
Magdi hozzátette, hogy nagyon sokan a faluból, idősebbek, fiatalabbak bejönnek, részt vesznek a táborban, ilyen például Gagyi Gyuszi bácsi.
– Behozzák azt a hangulatot, szemléletet, amellyel ők eddig éltek, mindazt, amit mi utólag videóról próbálunk visszatanulni. Tavaly elég sok öreg táncost sikerült elhozni. Az előző táborban mezőpaniti volt a téma, és a résztvevők első forrásból találkozhattak azzal a kinccsel, amit mi próbálunk átadni. Nem csak, hogy meglátták a táncot, hanem megismerték az embert. Azzal, hogy megismerjük az adott illetőt, akinek a táncát táncoljuk, a táncunk megtelik tartalommal. Ettől a mi táncos mozgásunk, jelenlétünk is megtelik élettel. Mindez azért, mert leültünk és elbeszélgettünk azzal a helyi táncossal, aki olyan dolgokat mondott el az életéről, ami később a mi táncunkban visszatükröződik, hiszen akaratlanul is eszünkbe jut az illető, milyen ember is ő, hogyan beszél a táncról vagy éppen hogyan vezette a feleséget tánc közben. Úgy érzem, ha nem is tudatosan, de mindez visszatükröződik az ember táncában – fűzte hozzá Magdi.
Csaba elmondása szerint Székely-Mezőség elég szerencsés helyzetben van. Idén volt egy olyan táncház Mezőbergenyében, amikor a környező falvakból összegyűjtötték az adatközlőket, és közösen táncoltak, nótáztak.
– Majdnem minden faluban lehet találni olyan embert, akinek a táncait tanítjuk. Nagyon jó dolog, amikor le tudunk velük ülni beszélgetni. Lehet, hogy már az adott bácsi nem táncol, de ott van, és elmeséli ő hogyan táncolt, hogyan vezette ki a leányt, hogyan fogta meg a kezét. Minden tanítványomat arra ösztönzöm, hogy amikor csak lehetőség van, menjen találkozzon, beszélgessen ezekkel az idős emberekkel. Ha szerencséje van, lehet, hogy még meg tudja forgatni a mamát, vagy a leány megkérheti az öreget, hogy kicsit forgassa már meg, táncoljon vele egyet. Akár már két csárdás lépés is, az a fogás, ahogy a bácsi tartja tánc közben, nagyon hasznos – tette hozzá Csaba.
Magdi még elmondta, hogy amikor volt az említett táncház, akkor az egyik bácsi elmesélte, hogyan udvarolt a feleségének. Elment a harmadik faluba, és majdnem összeverekedett a legényekkel, hiszen a férfiak nem igen engedték ki a leányokat a szomszéd faluba. Azt is elmesélte, hogy hányadik faluba mentek el bálba gyalog a hegyen keresztül, és jöttek haza.
– Olyan lassan eltűnt időkről tudnak mesélni nekünk, amelyek hihetetlen gazdagok, és tele vannak emberi kapcsolatokkal. A közösségi élet rétegeit ismerjük meg rajtuk keresztül – hangsúlyozta Magdi.
Csaba hozzátette, hogy tavaly voltak Mezőpaniton Gerő bácsinál és Jolán néninél, a házukban borozgattak és beszélgettek.
– Egy kántáló köszöntő éneket kértünk. A feleség benyúlt a fiókba, megkereste a kis füzetét, és elkezdett lapozgatni. Egyszer csak megszólalt: „Na, nézd meg te mi van ide beírva ebbe a füzetbe”. A véletlennek köszönhetően 50 évvel ezelőtt ugyanazon a napon kérte meg Gerő Jolán kezét. A füzetben ott állt: „Gerő máma kérte meg a kezemet”. Szerencsére az öregek, az adatközlők még nagyon sokat tudnak nekünk adni – emelte ki Csaba.
