„Délután álarcot öltöttem és a megbeszélt órában beállítottam a grófnőhöz” – írja egy helyen emlékirataiban Giacomo Casanova. A folytatásból világosan kiderül: az álarc egyszerűen rejtőzködésre szolgált. Nem fedve fel kilétét bárki nyugodtan közlekedhetett tehát a XVIII. századi cölöpvárosban, s érkeztek is a vendégek, szerte Európából, különösen a karneválok idején. „Itt, Velencében, ahol mindenki idegen – én otthon vagyok” – jegyzetelt akkortájt Alfred de Musset, a hányatott sorsú francia költő, korán felismervén, hogy a halálközelséget és a mediterrán derűt egyaránt ötvöző város jókedvű közönyével menedéket (ugyanakkor bizarr szórakozást is) kínál bárki számára. És jöttek aztán – előbb vagy utóbb – a híres idegenek is: Goethe, Byron, Browning, Stendhal, Sand, Wagner és a többiek. Mindenekelőtt azonban a kíváncsi utazók meg az unatkozó életművészek. Ez utóbbiak közé tartozott maga Casanova is, aki nyilván rögtön elutasította volna a kalandor minősítést, azt inkább a találékony kifejezésre cserélve, hiszen sorsa mindvégig erre alapozódott: a lehető legtöbbet kihozni az adott szituációból. Nem különösebben sértve a kor szokásrendjét, bár ez utóbbit illetően tett azért engedményeket; e század külön megejtő bája, hogy mindenki igyekezett szigorúan betartani az etikett és a társalgás szabályait, akkor is, ha a háttérben ármány, cselszövés vagy éppen árulás húzódott meg. Szinte divattá vált a másik rászedése – de az illő színpadias keretek között! Mindehhez csatlakoztak a viharosan dúló érzelmek (szerelem, lovagiasság, önérzet), a megengedő erkölcsök furcsa párhuzamában. Bőséggel virágzott így egykoron Velence – a báli szezonok, különböző vigasságok, félhomályos játéktermek, vérre menő kártyacsaták, bűntanyák, a lobogó mécsessel közlekedő gondolákon titkos randevúkra sietők és a ragyogó kurtizánok ideje ez. S ha éppen elkerülhetetlen az inkognitó – kéznél a maszk!
Velencében a karnevál ideje alatt még az apácáknak is megengedték ama ártatlan mulatságot, hogy a rács mögül tekinthessék meg, miként táncol a meghívott közönség a társalgóban. Casanova erre az alkalomra Pierrot-maszkot öltött, mert „az rejti el leginkább a formákat és a mozdulatokat, azonkívül az az előnye, hogy egy széles karimájú kalap segítségével el lehet takarni a hajat, az arcra boruló fehér fátyol pedig lehetetlenné teszi, hogy a szem és a szemöldök színét felismerje valaki”.
Választék amúgy akadt bőven: sokan használták például az egész arcot elfedő, hagyományosnak mondható, fehér vagy aranyozott velencei maszkot, viselete vörös köpennyel és háromszögletű kalappal egészült ki. (Egy időben csak és kizárólag arisztokraták viselhették.) Némileg egyszerűbbnek minősült a fél arcot takaró maszk, azt arannyal, ezüsttel, kristályokkal meg tollakkal gazdagon díszítették és pálcával tartották az arc előtt. A legbizarrabbnak mindenesetre a hosszú csőrrel és szemüveges szemekkel ellátott álarc számított – hagyományosan fekete kalap, fekete köpeny, fehér kesztyű és bot illett hozzá. Ezekből sok minden átmentődött, de a maiak is tudnak azért újat nyújtani. Erről Sediánszky Nóra is szót ejt remek könyvében (Velence útvesztői), tehát a kimeríthetetlen fantáziájú velencei mesterek munkáiról, a bohóc-jelmezekről vagy a falevelek erezeteibe rejtett arcvonásokról, nimfákról és az istenek által elvarázsolt ifjakról. „Néhány percig áhítattal bámulod ezeket a különösen szuggesztív arcokat – írja –, a bőrré bűvölt fájdalmat, gőgöt, vagy éppen vágyakozó szerelmet, olyan az egész, mint egy ajándékba kapott, furcsa kiállítás”.
De térjünk vissza az álruhás Casanovához, aki nem egészen véletlenül látogatott el a kolostor imént említett mulatságára. Merthogy az egyik csinos apácával beszélt meg találkát. Majdani titkos helyen. Erre pedig a biztonságos búvóhelyek szolgáltak – a casinók. Az emlékiratok fordítójaként ennek Szerb Antal is utánajárt, s egy jegyzetben részletezi: a casinók voltaképpen magánlakosztályok voltak, amelyeket a nemesek és a polgárok béreltek, hogy lakásukon kívül szabadon szórakozhassanak, kártyázhassanak és légyottjaikat lebonyolíthassák. Szűkebb értelemben a kéjlak lenne a (nem egészen pontos) jelentése. Casanova részletesen leír egy ilyen – általa igénybe vett – casinót, azt az ötszobás házat, amelynek minden terme „a szerelmet, a gyönyört és az ízletes lakmározást szolgálta”. Az ételt falba süllyesztett vakablakon át küldték fel, a személyzet tehát nem érintkezett a vendégekkel, a szalont pompás tükrök díszítették, fehér márványból a kandalló, a csempéken meztelen szerelmesek, szétdobálva kényelmes pamlagok. Innen nyílt egy alkóv, két titkos kijárattal, jobbra elegáns öltözködő szoba, balra egy budoár, és végül egy fürdőmedence carrarai márványból...
Ide persze csak maszkban volt tanácsos érkezni. Mármint abban a kalandos, maszkabálos században. És szól még Robert Browning dala is: „Mert Velence és népe csak virágzott, hervadott,/ bolond ünnep volt gyümölcse, mit a földnek itt hagyott”.
(Írásunk Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
