Szélesre tártuk az ablakot

Vajdasági útja során kedden este a Zentai Magyar Kamaraszínházba is megérkezett a Petőfi Irodalmi Karaván. A zenés-irodalmi est író vendégei: Kemény István, Száraz Miklós György és Wirth Imre, valamint Dresch Mihály zenész Juhász Anna avatott műsorvezetése mellett mutatkoztak be az érdeklődő közönségnek, amely kíváncsian várta, a karaván vándorai üzennek-e valamit a legszél(é)re.

Az idő gyorsan elröppent, ahogy a tartalmas beszélgetés és az ihletett zeneszó mellett a karaván haladt a cél felé. A közönség és az írók rácsodálkoztak egymásra. Mindenki nyert valamit. Megtapasztalhattuk, hogy az általános emberi élmények: a nagymama tejbedarája vagy a friss hó átható illata, a Cervantes-párhuzamok éppúgy közös élménnyé válhatnak a közös nyelv, az irodalom mindenkori hatalma révén, mint az andalúziai carmenek (kertek) időtlen harmóniájának megidézése.

A távlatos irodalom a nyelv révén ablakot nyit az ismeretlen, az önmegismerés felé, egy visszanyert (nyelvi, szellemi, térbeli) tágasságban pedig kisugározhat felénk, a határon túli befogadók felé is. A XIX. század költője közben a plakátról figyelt. Megidézték a verssorát: Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, de a megragadó mégis az irodalmi szerep felvállalása volt, ami a posztmodern korban általában nemigen népszerű. Az írók jelezték is, arról még beszélni is nagyképűség, miért, miként kezdünk a húrok pengetésihez, ezért szóltak inkább „nyökögésről”. Petőfi mégis örömmel nyugtázhatta a háttérből, hogy él a hivatástudat, a felelősség, az irgalom elnyerésének az igénye, ami a művészetnek nem alapfeltétele, de az emberségnek igen.

Ahogy a Délvidékhez (a lenthez) kötődő emlékeiket bogozgatták a vendégek, a monarchiabeli állomások képeitől addig a felfedezésig, hogy a Gion-regények egy tízéves gyereknek milyen meghatározó élményt jelenthetnek, abban reménykedtünk, nem csupán mi gazdagodhatunk a műveik révén. Talán az írók is vittek haza valamit, ha mást nem, annak a tudatát, hogy mi is vagyunk, Sziverivel szólva, talán nem mindenünk csak egyre: volt. A vendégek viszik a felkacagások, a szép terek, épületek, fák emlékét, a rendhagyó irodalomórákon szerzett benyomásokat.

Az irodalmi karavánok szervezői, akárcsak a diákságot a határon túlra utaztató programok szorgalmazói valamit tudnak. A találkozást semmi sem helyettesítheti. Nem véletlenül írja Sziveri János: Szélesre tártam az ablakot / s mintha kinyújtottam volna a karomat. A karnyújtásra és a karok összefonására nagy szükség van.